Virág Árpád: A Balaton múltja és jelene (Egri Nyomda Kft, 1998)

VII. A BALATONI HALÁSZAT, HORGÁSZAT ÉS HALGAZDALKODAS - A Balaton halállománya és annak változásai

telműen nem rajzolódott ki. Az viszont egyértelműen megállapítható volt, hogy a halak esetében az izomszövet, ami a testsúly legnagyobb részét képezi és ami fogyasztási szempontból a legnagyobb jelentőségű, a legkisebb mértékben tartalmazza az egészségügyi szempontból esetlegesen szóba jöhető nehézfémeket.

Gaál, Füzesi és Pénzes (1984) az 1979-1982 közötti időszakban elemezték a balatoni, dunai és a tiszai halak nehézfém tartalmát. A Balatonból a fogassüllő és a dévérkeszeg máj- és izomszöveteinek higany, ólom, kadmium, mangán, réz és cink tartalmát elemezték, vagyis a vas kivételével ugyanazokat, amelyeket Salánki és társai. Vizsgálataik eredményét a következőkben foglalták össze: a Balaton, a Duna és a Tisza vizsgált halainak friss izomszövete - az ólomtól eltekintve - nem tartalmazott több nehézfémet, mint amit a hazai szabványok akkor engedélyeztek. (A 4/1978. Eü.M. sz. rendelet higanyból 0,5 ólomból 0,4 kadmiumból 0,3 rézből

10,0 cinkből 50,0 mg/kg határértékig engedélyezte a nehézfémek koncentrációját a nyers halhúsban. Mangánra vonatkozóan nem volt előírás; a szakirodalom 7,5 mg/kg-ot tartott megengedhetőnek, illetve természetesnek.) Megállapították, hogy az izomszövetek lényegesen kevesebb nehézfémet tartalmaznak, mint amennyit a fogyasztásra nem kerülő máj szövetek felhalmoztak. Gaál és társai által végzett vizsgálatok adatait tanulmányozva az is megállapítható, hogy a különböző helyeken és különböző időben fogott halak nehézfémtartalmában a helytől és időtől függően igen nagy különbségek lehetnek, amint azt Salánki és társai is jelezték. Ez azzal függhet össze, hogy a halaknál ugyanúgy mint más élőlényeknél a nehézfémek felvétele és kiürülése döntően az anyagcserétől függ és ez különböző időtartamú lehet a fajoktól és a környezeti körülményektől függően. A balatoni halak esetében a víz alacsony nehézfém koncentrációjából eredően csak a vesében és a májban lehet számítani szelektíven felhalmozódó nehézfém koncentrációkra. Legalábbis ezt a véleményt erősíti Szakolczai (1981) következő megállapítása: "A réz és a cink szennyezettséggel kapcsolatban azt tapasztaltuk, hogy süllőben ezek az értékek az egész év folyamán nagyjából azonos szinten vannak. Keszegnél és méginkább a pontynál szezonálisnak tűnő ingadozást figyeltünk meg. A hidegebb (késő őszi, téli, kora tavaszi) periódusban a szervek és az izomzat fémszennyezettsége magasabb, míg a melegebb (tavaszi, nyári, kora őszi) időszakban alacsonyabb volt. A maximum értékek a 4/1978. Eü.M. rendeletben közölt fogyaszthatósági értékeket (szervre 60 mg/kg Cu^, 80 mg/kg izomra 10 mg/kg Cu1”1", 60 mg/kg Zn^’ meghaladták. A megfigyelt ingadozás feltehetőleg a táplálkozás változásaival függhet össze. Amíg ugyanis a nyári időszakban a béltartalomban maximálisan 4 mg/kg Cuf+-t, illetve 18 mg/kg Zn^-t mértünk, addig télen 13 mg/kg rezet, illetve 178 mg/kg cinket mutattunk ki." Az előbbiekből önként adódik a következtetés, hogy célszerű lenne a balatoni halakban található nehézfémek mennyiségének vizsgálatát ugyanúgy folyamatossá tenni, mint a növényvédőszer hatóanyagokét.

666