Virág Árpád: A Balaton múltja és jelene (Egri Nyomda Kft, 1998)

VII. A BALATONI HALÁSZAT, HORGÁSZAT ÉS HALGAZDALKODAS - A Balaton halállománya és annak változásai

A garda mennyisége a hetvenes évek elején a balatoni halászzsákmányban drasztikus mértékben lecsökkent, s ezért a 70-es évek végén populáció-dinamikai vizsgálatokat végeztek a Balaton EK-i medencéjében, Tihany és Balatonszemes térségében Ennek során elsősorban e területek gardaállományának korösszetételére vonatkozóan kaptak adatokat és azokat elsősorban halászatbiológiai szempontból értékelték. Tíz évvel később a gardahozamok és az állományutánpótlás közötti összefüggést tanulmányozva arra a megállapításra jutottak, hogy az állományt hosszú időn keresztül túlzott mértékben halászták és ez vezetett az igen nagymérvű csökkenéshez. A 80-as évek végén a korábbiaknál szélesebbkörű vizsgálatokra került sor, melynek során meghatározták a halak ivararányát, életkorát, növekedésük intenzitását, biomasszáját stb. A vizsgálatok eredményei Perényi és Biró (1992) dolgozatában közöltek alapján röviden a következőkben foglalható össze:

A több mint 2000 megvizsgált garda 72 %-a nőivarúnak, 28 %-a hímivarúnak bizonyult. A Balaton különböző területeiről származó halak ivararánya között nem volt lényeges különbség és a tavi átlagtól sem tért el lényegesen. A halak átlagos törzshossza (a szórások ismertetése nélkül) az ÉK-i medencében 291 mm, Balatonszemes térségében 286,4 mm, a fonyódi területen 296,3 mm, a Keszthelyiöbölben 300,6 mm volt. Ezek a törzshosszbeli eltérések kismérvűek, mégis úgy vélték a kutatók, hogy a kisebb testű egyedek inkább a tó középső részére jellemzőek, a pedig az ÉK-i medencében és a Keszthelyi-öbölben koncentrálódnak. A nőivarú gardák törzshossz átlaga nagyobb (298,5 mm), a hímivarúaké kisebb (284,4 mm). A törzshossz-testtömeg között a tó egész területén szoros összefüggést találtak és azt is megállapították, hogy a fonyódi terület kivételével a nőivarúak a nagyobb testtömegűek azonos testhossz esetén, de az EK-i medencében nem találták szignifikánsnak a két nem közötti eltérést.

A gardák teljes mortalitási rátája a Keszthelyi-öbölben szignifikánsan alacsonyabb mint a tó egyéb területein. Ez a kutatók szerint valószínűleg arra vezethető vissza, hogy az állománysűrűség ebben a térségben a legkisebb.

A kutatók becslése szerint a jelenlegi halászati technológiával fogható gardamennyiség mintegy 500 tonna, ami 8-9 kg/ha tömeget jelent. (A tényleges halászfogás ennek töredéke volt az 1991-95. években, mert csak 994 - 9.265 kg közötti mennyiségeket regisztráltak.) Érdekes a kutatóknak az a véleménye, hogy szerintük az elmúlt évtizedekben gyakran az optimálisnál intenzívebben halászták a gardát, ami hátrányosan befolyásolhatta a természetes utánpótlás arányát is.

A garda táplálékának összetételében megfigyelt változások inkább az évszakokkal, mint a területi eltérésekkel függnek össze. Tavasszal a vizibolha (Daphnia) és kisebb mértékben a kandics rákok (Cyclops fajok) jelentik a fő táplálékot, nyáron pedig az üvegrák (Leptodora kindtii) tűnik a legfontosabbnak a garda számára. Ősszel a pontusi tanurák (Limaomysis benedeni) képezi a táplálék nagyrészét. A garda halfogyasztása márciustól a téli hónapokig folyamatosan növekszik. A

662