Vámosi Sándor (szerk.): A Vízgazdálkodási társulatok válogatott bibliográfiája (1807-1992) (Források a vízügy múltjából 9. Budapest, 1992)
A vízgazdálkodási társulatok múltja és jelene (1807-1992) (dr. Koltay József-Fejér László)
A vízgazdálkodási társulatok múltja és jelene (1807-1992) 1. Bevezető A vízgazdálkodási társulatok válogatott bibliográfiájának bemutatása előtt bevezetőben szükséges összefoglalni a közel két évszázados múltra visszatekintő társulati mozgalom két jól elkülöníthető történelmi korszakát. Az összefoglaló 2. fejezete rövid történelmi visszatekintést tartalmaz a társulati mozgalom hagyományos múltjáról, az első nagy időszakról, amely 1807. évtől - a társulatok megalakításánakjogi alapjai megalkotásától - a társulatok államosításáig -1948. évig - terjed. Az ismertető 3. fejezetében az új típusú vízgazdálkodási társulatok eddigi tevékenységét (a második korszakot) mutatjuk be, újjászervezésüktől napjainkig (1957-1992). Ma már elmondható, hogy 1992. évvel a társulati mozgalomnak egy újabb történelmi korszaka fejeződött be. Az új vízügyi törvény, az új társulati joganyag megjelenésével - várhatóan 1993. évtől - kezdetét veheti egy újabb (harmadik) történelmi időszak. A4, fejezet rövid tájékoztatást ad a társulatok érdekképviseleti szerveiről. A rövid összefoglaló elsődleges célja, hogy az olvasó a bevezetőben tájékoztatást kapjon a vízgazdálkodási társulatok eddigi tevékenységéről és meghatározó szerepéről elsősorban a helyi és területi vízgazdálkodási (környezetgazdálkodási) feladatok végrehajtásában. Ibvábbi célja, hogy a kutatóknak is kellő ismeretanyagot, „vezérfonalat" adjon újabb feltáró munkához és egyes témakörök részletesebb feldolgozásához. 2. Történelmi visszatekintés (1807-1948) A Kárpát-medence arculatát megváltoztató folyószabályozási, ármentesítési és lecsapolási munkák lényegében a török háborúk befejeződését (1699) követő időszakban vették kezdetüket, amikor az ország újjáépítésének feladata napirendre tűzte az elnéptelenedett vidékek benépesítését, s az éhínséggel gyakorta küzdő ország mezőgazdasági termelésének fokozását. A18. század társadalmi-gazdasági viszonyai, műszaki és szervezeti feltételei természetesen nem tették lehetővé az ezzel kapcsolatos nagyobb szabású, átfogó vízrendezési feladatok elvégzését. Változást csak a századvég napóleoni háborúi által keltett gabonakonjunktúra jelentett. A mezőgazdasági termékek kitáguló európai piaca nemcsak a termőterületek növelésének (így az ármentesítések és lecsapolások gondolata népszerűsödésének), hanem a szinte egyedüli szállítási lehetőséget kínáló víziutak létesítésének is kedvezett. A királyi udvar és az ellenzéki nemes vármegyék sokszor egymással ellentétes érdekei ezúttal egybeestek, s az annyiszor tervezett - de az érdekek eltérése miatt legtöbbször „hamvába holt" - vízimunkálatok előtérbe kerültek. A 18. század második felének legnagyobb vízszabályozási vállalkozása a Közép-Dunántúl négy vármegyéjének területére is kiterjedő Sárvíz-Kapos-Sió folyók és mocsaraik szabályozása volt. A munkát többször elkezdték, de a jelentős anyagi terhek és a tisztázatlan érdekeltségi viszonyok miatt az átfogó vízimunkák befejezése sokáig váratott magára. Az Országgyűlés látva az eredménytelenséget egy 1807-ben megalkotott törvénnyel megteremtette a vízszabályozáshoz a társulatok megalakításának jogi alapjait. A törvény ugyanis kimondta, ha az érintettek nagyobb része a szabályozás mellett foglal állást, akkor az általuk hozott határozatok a kisebbségi birtokosokra is kötelező érvénnyel bírnak. Ha a
