Vágás István: A Tisza árvizei (VIZDOK, Budapest, 1982)
2. A Tisza vízgyűjtője
bekövetkező télközépi árhullám is, ez azonban a felsoroltak, mellett kevéssé jön számításba. A Középső-Tisza vízgyűjtője Bogdánfy elhatárolásában a Szamos beömlésé- től a Maros beömléséig tart, vagyis az ide tartozó vízgyűjtő terület azonosítható mindazzal a vízgyűjtővel, ami a Tisza magyar szakaszára szállít vizet. Ez a medence a legkiterjedtebb, de a legváltozatosabb felszínű is. Ezen a szakaszon vannak a Tisza leglényegesebb mellékvizei. A két legnagyobb mellékfolyó, a Szamos és a Maros az Erdélyi-medencéből jön. Ámbár ezt a medencét magas hegyek határolják, az említett mellékfolyók vízgyűjtője mégis döntően dombvidéki jellegű. Az Erdélyi-medence felszíne leginkább vízzáró, ezért mind a Szamos, mind a Maros heves vízjárású. Nagy árvizeinknél a vízjárás hevessége torkolatukig tart, sőt, még a Tiszát is befolyásolhatja. A csapadék az erdélyi vízgyűjtőn mérsékeltebb, mint a Felső-Tiszánál, itt az évi összeg mindenhol 1000 mm alatt van, rendszerint nem több, mint 700—800 mm. A tavaszeleji-tavaszi olvadás itt is jellemző, sőt jellemző a május-júniusi csapadékmaximum is, de az őszi esőzés vízmennyisége kisebb. Így érthető, hogy a Felső-Tiszáról induló tavaszi és nyári árvizeket a keleti mellékfolyók árvizei fokozhatják, vagy fenntarthatják, az őszieket viszont nem erősítik és jelentőségüket a Tisza alsóbb szakaszain ezáltal is csökkentik. A Szamos áradásai torkolatuknál rendszerint közel találják a Tisza egyidejűén elindult árhullámait, s a fontosabb tiszai árhullámok a Felső-Tisza és a Szamos együttes működéséből szoktak elindulni Vásá- rosnaménytól. A Maros már legtöbbször megelőzi a Tisza Szeged felé tartó árhullámait, gyakran úgy, hogy a szegedi tetőzésre a hamarább oda érkező Maros folyó árhulláma a mértékadó. Ha azonban a Maros árhulláma késik, vagy ismétlődik, úgy az Alsó-Tiszán ez kritikus helyzetekre vezethet. Az 1919., 1932. és 1970. évi legnagyobb tiszai árvizeknél a Maros—Tisza tetőzés Szegednél időbeli közelségben volt, bár abszolút pontos találkozás még nem fordult elő. Ez minden bizonnyal újabb maximumokat eredményezne a legnagyobb vizek sorában. A Körös medencéje a Szamos és a Maros medencéje közé ékelődött, szintén többségében vízzáró felszínnel. A Körös — illetve a főfolyót alkotó Berettyó, Sebes-, Fekete- és Fehér-Körös vízfolyások — záporesők okozta heves, olykor igen heves árvizei jellegzetesek és elsősorban saját töltéseik mellett hoznak létre még ma is gyakran megoldhatatlan árvízi helyzeteket. A Tisza vízjárására csak akkor van fontosabb hatásuk — még nagy vizeik idején is — ha a Maros egyidejű áradása az Alsó-Tiszán egyébként is árvízi helyzetet idézett elő. A Tisza magyarországi vízgyűjtőjét táplálja még a Bodrog, a Sajó és a Zagyva. A Bodrog öt kisebb folyónak, az Ondavának, Laborénak, Tapolynak Ungnak és Latorcának az összefolyásából keletkezett. Vízgyűjtője nagyobb, mint a Felső-Tiszáé, vízhozamai mégis kisebbek. Ez a lényegesen kevesebb csapadékban (700—800 mm/év), valamint az alacsonyabb területben leli magyarázatát. A Bodrog és alkotó vízfolyásainak vízjárása azonban igen heves, és ennek hatása a Tiszán is érződhetett mindaddig, amíg a 60-as években csehszlovák területen ki nem épült és működni nem kezdett az árvízcsökkentő tárolók rendszere. A Bodrog torkolati szakasza ma már mentesítve van a hirtelen árvizektől, bár a hosszabban tartó árvizek esetén a tárolók kapacitásának kimerülésekor igen nagy vízhozamok is levonulhatnak a Bodrogon. A Sajó, amely nem sokkal torkolata előtt fogadja magába a Hernádot, viszonylag áteresztőbb felszínű, mérsékeltebb csapadékú (600—800 mm/év) területről érkezik. Emiatt nem is annyira vízhozama, mint hordaléka érezhető meg a Tiszában. Mindazonáltal — minthogy az északi mellékfolyók: a Bodrog, a Sajó, illetve a Hernád egyszerre is áradhat13
