Trummer Árpád - Lászlóffy Woldemár: A kultúrmérnöki intézmény hat évtizede (Földművelésügyi Minisztérium, Budapest, 1940)
II. rész. A kultúrmérnökök munkássága - Lecsapolás és belvízrendezés. Irta: Taxner Béla
LECSAPOLÁS ÉS BELVÍZRENDEZÉS 157 vissza a Sóstó, Fehértó és Bogárzó-laposokon. A visszatartásuk úgy történik, hogy a levezető árokba a dülőutakkal való keresztezésénél elzárható zsilipeket építettek be, a dülőutakat pedig feltöltötték annyira, hogy a laposokon összegyűlendő vizet vissza tudják tartani. Ilyen módon az egész pusztát mintegy 22 rekeszre osztották fel. Ezt az eljárást fokozatos elzárás-nak hívják. Azért tartottam érdemesnek a felemlítésre, mert kezdőlépés a vízraktározás sáncolás elnevezésű módja felé. Itt kell még megemlékeznem az árokba épített zsilipek szerepéről is. Sokszor halljuk, hogy az érdekeltek aszályos időben zsilipeket akarnak beépíteni az árkokba, medrekbe és ilymódon gondolják a tavasszal haszontalanul elfolyó árvíz egy részét raktározni. Ha azonban a vizet csak a mederben tárolhatjuk, akkor az ilyen vízgyüjtésnek nem sok haszna lesz. Az egyik vízitársulat lecsapoló csatornái pl. — számításom szerint, — az 1937. évi árvíz mennyiségének csak alig egyszázad részét tudták volna tárolni, pedig csak a február—májusi négy hónap csapadékát vettem figyelembe és elhanyagoltam azt, ami a medreken a többi 8 hónap alatt folyt el. A külvizek elvezetése sokszor csakis oly módon lehetséges, hogy a külvizet vezető árkot a belvizek levezetésére is felhasználjuk. Ilyen volt az a megoldás, amelyet Somogy vármegye délkeleti részén Berzence és Zákány között végeztek 1832-ben. Itt 5.000 kát. hold mocsaras, vizenyős területet kellett vízteleníteni, s e célból egy új medret ástak, — a Dombót. Aki ma a helyszínén jár, pompás legelőket, réteket és szántóföldeket lát és a köztük vezető vízfolyás medréről csak szabályos volta árulja el, hogy nem természetes úton keletkezett. Körülbelül ugyanez a helyzet a Pestvármegyei Dunavölgy Lecsapoló és Öntöző Társulat főcsatornájánál is, amely egy régi, ma már alig felismerhető vízfolyást pótol. * * * A legutóbbi esztendők kultúrmérnökök végezte lecsapolásai közül, mint nagyobb alkotást, a Kisbalaton lecsapolását ismertetem. A Kisbalaton a Balaton nyugati végénél elterülő 25—30 négyzet- kilométer kiterjedésű nádas ingovány volt, amelyhez északon és délen nagykiterjedésű tőzeges lápok csatlakoztak. Ezt a területet a Zala folyó táplálta vízzel, amely rajta keresztül folyt be a Balatonba. Valószínű, hogy hajdanában ez a medence a Balaton tavához hasonló mélységű vízállás volt és csak a Zala folyó gyakori árvizei töltötték fel iszapos hordalékukkal. A Kisbalaton volt hazánknak utolsó, egyedülálló, ősállapotban lévő területe, a vízi-vad, a vízimadarak utolsó tanyája. Éppen azért fájlalták a lecsapolását a magyar ornithologusok. Kérték is, hogy a nádvilágnak legalább egy része maradjon meg ősállapotában. A kérelem
