Thyll Szilárd – Fehér Ferenc – Madarassy László: Mezőgazdasági talajcsövezés (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1983)
2. A talajcsövezés múltja, jelenlegi helyzete, fejlesztése
„A kultúrmérnökség fennállása óta — tehát 19 év alatt — összesen 651 671 katasztrális hold talajjavítást végeztek el, amelyből azonban 604 703 ka- tasztrális hold lecsapolásra, 25 679 katasztrális hold alagcsövezésre.. . esik.” A kezdeti fellendülést az első világháború után nem követte fejlődés, bár a gyakorlati tervezői munkákban többször találkozhatunk ún. „gőzeketáblák- kal”, ahol az alagcsövezések nyomai fellelhetők (Szinay, 1980). Ezek elsősorban vakonddrénezések, amelyekből ma már csak a gyűjtő szerepét betöltő, égetett agyag levezetőcsövek lelhetők fel. A vakonddrénezés is Angliából jutott el a kontinensre. A gazdasági viszonyok kényszerítő erejét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a vakondeke már 1845-ben ismert volt. Széles körű hazai alkalmazására az I. világháború után került sor, amikor is csaknem kizárólag vakonddrónek készültek. (Az I. világháborút követően 1960-ig mindössze 180 ha égetett agyagcső anyagú hálózat épült.) A vakonddrén széles körű alkalmazhatóságára Kenessey (1930) hívta fel a figyelmet. Véleménye szerint alkalmazhatósága talajcsövezett területek szívósűrítésére vitathatatlan, de szóba jöhetnek a belvíz elvezetésére és a szikesek megjavítására is. Ugyanakkor leszögezte a módszer időleges voltát és hátrányait is. A talaj csövezéssel kapcsolatos elméleti vizsgálatok a leggazdaságosabb szívótávolságok, csőátmérők, esések meghatározására terjedtek ki. Amint azt Bellin (1964) összefoglaló munkájában részletesen elemezte, e törekvés lényegében egyidős magának a talajcsövezés módszerének az alkalmazásával. Boussinesq (1904) és őt megelőzően Dupuit alapvető munkássága nyomán a kutatók már régen megkísérelték, hogy a talajban való vízmozgás matematikai leírása alapján az optimális szívótávolság meghatározására egyenleteket állítsanak fel. A túlzottan leegyszerűsített megoldások miatt azonban a kapott eredmények nem voltak közvetlenül alkalmasak a hálózatok méretezésére, ezért a kutatások hamarosan más irányba terelődtek. Az elméleti meggondolások helyett empirikus és kísérleti eredményeken alapuló összefüggéseket igyekeztek meghatározni a drénrendszerek méretezésére. Kopecky nyomán már Freckmann és ,tanért (1925) is jól használható eredményre jutott, de magas szintre csak később, az intenzív holland, német, amerikai és szovjet kutatások jutottak el. Ezt jelzi Schroeder (1958), Billib (1958—1960), Beers (1969), Luthin (1957), Zanker (1959), Breitenöder és Zanker (1959), Eulers (1968), Eggelsmann (1973) és Kosztjakor (1951) munkái. Közben sorra kialakultak a kísérletezés és fejlesztés nemzeti központjai, mint például Wageningen a hollandoknál, Antony a franciáknál, Innfeld a németeknél és Petzenkirchen az osztrákoknál. A matematikai leírások az egyre gyarapodó talajtani és talajcsövezési tapasztalatok alapján fejlődtek tovább. E tekintetben kiemelkedő Hooghoudt (1936), Ernst, Glover és Dumm munkássága (Beers 1969), amelyek már széles körben használható egyenletek kidolgozásához vezettek. Az építéstechnológia területén az 1950-es évektől kezdődött el egy új szakasz, amikor is az emelkedő bérköltségek és a munkaerőhiány hatására 21
