Szalai György (szerk.): Az öntözés gyakorlati kézikönyve (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1989)
3. Szalóki Sándor: A növények vízigénye, vízhasznosítása és öntözővíz-szükséglete
energián, azt részben visszaveri, nagyobb részben elnyeli. Az elnyelt energia a közeg és környezet nedvességtartalmától függően nagyobb vagy kisebb részben párolgásra használódik. A növény és a talajfelszín között az a lényeges különbség, hogy a talaj felszíne a kiszáradás folyamán egyre jobban szigetelővé válva mérsékli a páraleadást. A növény viszont törekszik a sejtek kellő hidratáltsági (nedvességi) állapotát fenntartani, így amíg gyökérzetével ehhez elegendő vizet tud felvenni, a levelek nedvességi állapota és ezzel együtt a páraleadása sem korlátozódik. Ebből következik, hogy a talaj és a növényzet együttes páraleadásának mértéke — azonos légköri párolgási körülményeket feltételezve — döntően a növényzet felületi sajátosságaitól függ, annál is inkább, mivel a szoláris energia nagy része közvetlenül a növényzetet éri. A növényzet felülete és a páraleadás közötti összefüggés természetesen nem lehet egyenes arányú, hiszen a növényzet felületének növekedésével a felületegységre jutó energia egyre kevesebb. Liziméteres kísérletek 20 éves eredménysorozata bizonyítja, hogy azonos feltételek között, ugyanazon növényfaj különböző felületnagyságú növényállományainak vízigénye a levélfelülettel egyre csökkenő ütemben növekszik, és egy telítődési görbéhez hasonló jelleggel közelít a lehetséges párolgás értékéhez. A tenyészidő folyamán növekvő levélfelület hasonló jelleggel növeli a növények vízigényét. A növények vízigénye a tenyészidő folyamán a klimatikus elemek és a párologtató felület változásának együttes hatására igen tág határok között változik. Növényfajtól függően 3—4-szeres levélfelület-index (a talajfelülethez viszonyítva a levelek egyik oldalának felületösszege) elérésén túl a felületnövekedés a párolgást, azaz a vízigényt számottevően nem befolyásolja. Minthogy a levélfelület a növény egész tömegével, sőt a hasznos termékkel is szoros, többnyire lineáris kapcsolatban van, így e növényi jellemzők és a vízigény között is a levélfelületnél leírtakhoz hasonló jellegű összefüggés van (telítődési függvény). Ennek a törvényszerűen érvényesülő összefüggésnek elméleti jelentőségén túl gyakorlati haszna abban jelentkezik, hogy segít eligazodni a különféle agrotechnikai tényezők vízigényre gyakorolt hatásának, a vízigény jövőben várható alakulásának megítélésében. Egyes növényfajok, mint például a kukorica állományának sűrítése terén jelentős előrelépés történt, és várhatóan tovább növekszik a sűríthetőség. Öntözési lehetőség esetén a fajta árnyéktűrése határozza meg az optimális növényszámot, de ennek a vízigényre gyakorolt hatását ez esetben is ismerni kell. Az aszálynak gyakran kitett termőhelyeken pedig kérdéses lehet, hogy a sűrűbb állomány esetleges többletvízfogyasztása és az annak folytán előbb kialakuló és nagyobb mérvű vízhiány nem okoz-e terméscsökkenést a ritkább állományhoz képest. Ezt az aggályt egyébként megerősíti az a népi mondás, amelyik úgy szól, hogy „a csúnya asszony és a ritka kukorica nem csalja meg a gazdát”. Ennek egykor meg is volt az objektív alapja, hiszen 30 ezer/ha körül volt a szokványos tőszám. Ilyen tőszámmal pedig a levélfelület júliusban sem haladja meg a 2,5 indexet. A jelenlegi nagy testű fajták levélfelület-indexének csúcsértéke júliusban a tőszámtól és a fajtától függően 2,5—6 között van, vagyis több mint 100%-os eltérés is előfordul. Amint a 3.4. ábrán látható, a tőszámnak a 30-ról 60 ezerre való növekedése a víz- fogyasztásban mintegy 60 mm növekedést idézett elő. A további sűrítés pedig már alig módosította a vízfogyasztást. 116
