Szalai György (szerk.): Az öntözés gyakorlati kézikönyve (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1989)
3. Szalóki Sándor: A növények vízigénye, vízhasznosítása és öntözővíz-szükséglete
3.2. A növények párologtatása, vízigényének dinamikája Az előzőekben a növényeknek a környezetük nedvességtartalma iránti igényéről volt szó. E fejezetben a növények vízigényével foglalkozunk, vagyis azzal, hogy a különböző növényállományoknak mennyi vízre van szükségük ahhoz, hogy fejlődésük zavartalan, termésátlaguk a fajta termőképességének közelében legyen. E gyakorlati kérdések megválaszolása előtt a párolgás és vízigény alapösszefüggéseit tárgyaljuk. Ezek közül elsőként a növényi párologtatással (transzspirációval), majd részletesebben a növényállományok vízfogyasztásával, vízigényével és vízhasznosításával foglalkozunk. 3.2.1. A növények párologtatása (transzspiráeió) A növények vízeladása, akárcsak a víz felvétele, a növény egész felületén történhet cseppfolyós vagy gáz halmazállapotban. Gyakorlati jelentősége a hajtások, illetve a levelek gáz halmazállapotú vízleadásának, párologtatásának van. A növények a nap sugárzási energiájának és a levegő szén-dioxidjának jobb kihasználása végett nagy levélfelület kifejlesztésére törekednek. A levegő viszont az esetek többségében nincs teljesen telítve párával, ennek következtében a növények párologtatása elkerülhetetlen. Ez a jelenség tehát az ökológiai hatások szükségszerű következménye, de a növény növekedésének, fejlődésének nem feltétlen követelménye. Számos növényfajon a párolgás lehetősége ki van zárva, a növények mégis jól fejlődnek. Ilyenek a víz alatt élő növények. A szárazföldi növények a víz alatt elpusztulnak ugyan, de páratelített környezetben (pl. üvegbura alatt) jól fejlődnek, pedig ott nincs meg a párolgás lehetősége. A tápanyagfelvétel az ilyen környezetben is zavartalan, mert azt a víz felvételétől független mechanizmus végzi, így a kellően nedves talajból a növények a táplálóanyagokat vízfelvétel nélkül is fel tudják venni. Timirjazev a transzspirációt ezért nevezte „elkerülhetetlen rossznak”. Ha ez nem is egészen így van, mert a párolgásnak a hőszabályozásban is fontos szerepe van, az kétségtelenül igaz, hogy a transzspirácó elsősorban nem igény, hanem következmény, az életkörülmények velejárója. A növények különböző módon törekednek is a párolgás csökkentésére. Felületükön viaszbevonat (kutikula) és különböző szőrképletek vannak, amelyek erősen gátolják a párolgást. A növényi szövetek és a légkör közötti gőz- és gázcsere a gázcserenyílásokon (sztó- mákon) át történik. A gázcserenyílások összterülete azonban a mezofita növényeknél az egész levélfelületnek még az 1%-át sem teszi ki. Számuk viszont rendkívül nagy, a cm2-enkénti 7—10 ezret is eléri. Egy kifejlett kukoricanövényen például több mint 100 millió sztóma van. Ha a növényi párologtatást közelebbről megvizsgáljuk, kiderül, hogy a tulajdonképpeni párolgás és a gázcsere elsődlegesen nem is a sztómákon, hanem a növényi szövetek belsejében, a sejt közötti járatokkal érintkező sejtek felületén játszódik le. Ez a belső felület a növény egész külső felületénél mintegy 15-20- szorta nagyobb. Ehhez képest a sztómák felülete teljesen nyitott állapotban is alig éri el a 0,5 ezreléket. 110
