Szalai György (szerk.): Az öntözés gyakorlati kézikönyve (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1989)
3. Szalóki Sándor: A növények vízigénye, vízhasznosítása és öntözővíz-szükséglete
A sejt közötti járatok és a külső légkör közötti gázcsere a fizika törvényei szerint megy végbe a légzőnyílásokon keresztül. Ezeknek a keresztmetszetét azonban a növények képesek változtatni, ezáltal bizonyos határok között a vízleadást is szabályozni. A légzőnyilások szabályozásában döntő szerepe a növény, illetve a sztómasej- tek vízellátottságának van, amit hidroaktív szabályozásnak is neveznek. E védekezési rendszer nélkül a növényt bármilyen nedves talajon sem lehetne életben tartani. Ez azért van így, mert a növények egyes részeit a lehető legnagyobb sugárzó energia éri (90°-os szögben) és ezek időleges hidroaktív szabályozására a növény még jó vízellátás esetén is gyakran kényszerül. A transzspiráció (egységnyi felületre jutó) intenzitása tehát a növényegyedek különböző levelein, sőt levélrészein egyazon időpontban is nagyon különböző. Ha ehhez hozzágondoljuk a napszakonkénti és tenyész- időbeli változásokat, valamint az egyéb tényezők differenciáló hatását, beláthatjuk, hogy az egyes növényi részek vagy növényegyedek transzspirációs értékei gyakorlati célra csak nagy óvatossággal használhatók. A mezőgazdaságban növényállományokkal dolgozunk, amelyek növényegyedekből állnak ugyan, de a vízigény és a vízfogyasztási dinamika tekintetében mégsem azonosak a növényegyedek összességével, hanem sajátos egységet alkotnak, amelynek megvannak a sajátos törvényszerűségei. A következőkben ezeket a törvényszerűségeket tekintjük át, azzal a céllal, hogy gyakorlati segítséget adjunk a növénytermesztés egyik legkritikusabb termesztési és ökológiai tényezőjének, a természetes vízellátottságnak az igényhez viszonyított megítéléséhez, hasznosításához és szabályozásához. 3.2.2. Közvetlen párolgás (evaporáció) a mezőgazdasági területekről A közvetlen párolgásnak három esete fordul elő. a) amikor nincs növényzet a területen, akkor a csupasz talaj evaporációjáról van szó; b) a növényzettel többé-kevésbé fedett talajról való párolgás; c) a növényzet nedves felületéről való evaporáció, amelyet intercepciónak is neveznek. Az első eset a tenyészidőn kívüli, pihenő időszakban fordul elő. Ez időszak nagy része nálunk az őszre, télre és kora tavaszra esik, de nyáron is előfordul (pl. korán lekerülő növények után). Jellemző rá, hogy intenzitását a talajfelszín állapota (nedvesség, tömörség stb.) döntően meghatározza. A nedves talajfelszín gyorsan szárad, de az így keletkező poros réteg szigetelőként hat, és gátolja a- talaj további kiszáradását. Ha azonban a talaj üreges vagy repedezett, a levegőcserével a talaj mélyebb rétegei is gyorsan kiszáradhatnak. Mérések szerint a csupasz talaj párolgása a pihenő időszakban, a kapásnövények betakarítása és vetése közötti 180—200 nap alatt, 40—100 mm körül alakul. A téli csapadék betározódásakor átlagosan 70 mm párolgási veszteséget lehet figyelembe venni. A tenyészidőben a talajról való közvetlen párolgásnak addig van jelentősége, amíg 111
