Szabó János (szerk.): A melioráció kézikönyve (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1977)
dr. Sipos Sándor: Meliorációs eljárások - Agrotechnikai eljárások
kombináció előtt még megműveletlen talaj van, utána pedig az elvetett és lezárt tábla. Hazánkban a Tiszasülyi és a Felsőnyomási Állami Gazdaságokban folytak üzemi kísérletek és megfigyelések a Cantone Super Cultivátorral. Az ilyen és ehhez hasonló rendszerű gépkapcsolásnál az alapvető problémák egyike az, hogy az egyes műveleteket végző egységnek nem azonos a talaj nedvességtartalma iránti igénye, így például az alapművelést végző talaj maró vagy az eke más nedvességhatárok között használható, mint az elmunkáló eszköz vagy a vetés utáni henger. A maró nagymértékű lazítást végez. Ilyen laza állapot nem megfelelő a csírázáshoz, ezért a vetés után hengerezni kell. A maró nedvesebb talajviszonyok között is megfelelő munkát végez, tehát a gépkombinát alkalmazható lenne nedves talajon is. Ilyen állapot esetén viszont a henger nem használható. A vetőágykészítés—vetés a műveletek kapcsolásának másik csoportja. Ebben a rendszerben az alapművelést (szántás vagy lazítás) korábban már elvégezték. Tehát ilyen esetben a magágy mélységéig végzünk lazító — porhanyító munkát valamilyen eszközzel (maró, kultivátor vagy tárcsa), ezután a vetés, majd a lezárás következik. Ezeket a módszereket főleg a középkötött és a kötöttebb talajokon alkalmazhatjuk előnyösen. A vetőágykészítést és annak lezárását végző eszközök nedvességintervalluma lényegében azonos. Ezért tehát a kötöttebb talajokon az ilyen gépkombináció perspektivikusabb. Tavaszi vetésű növények alá pedig minden olyan talajon előnyösebb, ahol az őszi szántás elvégzése a jó termés kialakulásának alapvető feltétele. A lejtős területek talajművelése A szántóföldi művelés alatt álló lejtős területeken a legnagyobb károkat az erózió okozza, melynek káros hatása a lejtők mellett elterülő sík fekvésű területekre is kiterjed. Az eróziónak kitett táblán alkalmazandó talajművelési rendszer kialakításához a talaj-, a lejtés-, a csapadékviszonyok és az erózió mechanizmusának konkrét ismerete szükséges. A talajvédelem agrotechnikai módszerei közül a talajművelés az egyik leghatásosabb védekezés az erózió ellen. Az ilyen területeken tehát a talajművelés célja nemcsak a növények számára megfelelő talajfizikai állapot létrehozása, hanem a termőtalaj védelmének elősegítése is. A hatásmechanizmus ismerete alapján tudjuk, hogy az erózió a talaj felületén kialakuló összefüggő vízhártya megjelenésével kezdődik, amelyből vastagabb vízréteg, vízfoltok és vízfolyások alakulnak ki. A vízhártya megjelenése tehát azt mutatja, hogy a talaj fizikai állapota nem megfelelő ahhoz, hogy a csapadékot befogadja. A műveléssel olyan talajfizikai állapotot kell kialakítani, amely lehetővé teszi a csapadék beszivárgását a talajba azon a helyen, ahol az leesett. A műveléssel tehát a talaj víznyelő és víztároló képességét kell növelni. Gyakori az olyan intenzitású csapadék, amelyet még a műveléssel jól fellazított talaj sem képes magába fogadni olyan gyorsan, mint amilyen intenzitással az a talajra hullott. Éppen ezért a műveléskor ezzel is számolni kell. E célból a műveléssel a vízelfolyást is meg kell akadályozni megfelelő talajfelszín kialakításával. Tarlóhántás. Alapjában véve a lejtős területeken is érvényesek a tarlóhántás általános alapelvei. A talaj művelés rendszere tehát itt is a tarlóhántással kezdődik, amelynek egyik fontos feladata, hogy a betakarítás után a talaj felszínén maradt kultúr-, illetve egyéb növényi maradványok élettevékenységét megszüntessük és bomlásukat elősegítsük. Különösen fontos feladata a tarlóhántásnak az ilyen területeken a felső talajréteg vízgazdálkodásának célszerű befolyásolása. Lejtős területeink nagyobb része olyan tájakon van, ahol az évi csapadék 550— 650 mm körül van. Ennek a helyben tartása, vagyis a talajban való megőrzése a termésnövelés igen lényeges feltétele. A műveléssel tehát alkalmassá kell tenni a talajt arra, hogy ezt a vízmennyiséget befogadja. 93
