Szabó János (szerk.): A melioráció kézikönyve (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1977)
Géczy Károly: Bevezetés
— az elfolyó víz rombolja a talajt és ezzel károsít, — jelentős mennyiségű tápanyagot lehord, — a rendezetlen vízlevonulás pótolhatatlan természeti értékeket is veszélyeztet, — a lehordott talaj eliszapolja a befogadókat, és ezzel növeli a fenntartási költségeket. Emellett a befogadók mellett — a legtermékenyebb talajokon — felszíni vizek károsítanak. E területek fejlesztése csak a rendezett vízállapotok megteremtése után várható. Ezeknek a területeknek a kiterjedése 125 000 ha. A rendezett vízállapotok azonban csak a kapcsolódó vízgyűjtő egyidejű komplex rendezésével együtt valósíthatók meg hatékonyan. Növeli feladatainkat az a körülmény is, hogy hazánk a Kárpát-medence legmélyebben fekvő része. A felszíni vízkészletek 96%-a a szomszédos államokból érkezik. A külvizek mellett 41 000 km2 síkvidéki területen vannak téli és tavaszi belvízkárok. Ezek 330 000 ha mezőgazdasági területet rendszeresen károsítanak. Itt vízrendezés nélkül a termelésfejlesztés csak aránytalan kockázatvállalással lehetséges. Vízrajzi adottságunk másik jellemzője, hogy a vízjárás szélsőséges, a vízkészlet időbeni eloszlása egyenetlen. A legkisebb és a legnagyobb vízhozamok aránya pl. a Dunán 1:15, a Tiszán 1:80, a kis vízfolyásokon 1:500. Ebből adódóan az árvízvédelmi művekkel védett terület 23 428 km2. Az összterülethez viszonyítva ez Európában egyedülálló arány. A védművek között elterülő mezőgazdaságilag hasznosított területeken a rendszeres vízelöntésekkel ugyanúgy kell számolnunk, mint a be nem védett vízfolyások mentén. Ezenkívül a fő árvízvédelmi létesítmények mellett a védett oldalon is számítani kell a fakadóvizek kártételeivel, valamint a talajoknak a termelésre káros víztelítődésével. Ezek mértéke függ az árvízszinttől, valamint az árvízhullámok levonulási időtartamától. Sajátos vízrajzi adottságainkból érdemes még kiemelni azt is, hogy a felszíni vízkészletek 90%-a a nagy folyóink medrében koncentrálódik, melyből a Tisza vízrendszerében csak 10% van. Ugyanakkor a mezőgazdaság vízigénye — az Alföld csapadékszegénysége miatt — az öntözéshez itt a legnagyobb. A vízkészletek tározás útján való növelése, valamint az öntözött területek kiterjesztése e térségben a rendezett vízállapotok megteremtésével szemben további igényeket támaszt. Domborzati és vízrajzi adottságaink megítélése. Az előzőekben felsoroltak egyértelműen arra hívják fel a figyelmet, hogy több irányú, bonyolult, egymásra ható folyamatok komplex szabályozásával lehet csak eredményeket elérni. Ez vonatkozik a különböző beavatkozások időbeni és térbeni elhelyezésének összehangolására is. A mezőgazdasági termelés oldaláról célszerű meghatározni azokat a területeket, ahol a beavatkozások fő iránya az adottságokhoz való alkalmazkodás. Ilyen területeknek kell tekinteni — azt a 190 000 ha hegyvidéki területet, ahol a lejtés 25% felett van; ezek általában nagyüzemi mezőgazdasági hasznosításra alkalmatlanok, erdősítésük, védgyepesítésük javasolható; — azt a 140 000 ha hegyvidéki területet, ahol a lejtés 17—25% között van; ezek gépesített nagyüzemi termelésre csak különleges beavatkozásokkal és felszerelésekkel válhatnak alkalmassá, ezért a meliorációs beavatkozást részletes ökonómiai számítások alapján egyedileg kell megítélni; — azt a 160 000 ha mezőgazdaságilag hasznosított területet, amely az árvízvédelmi művek közötti hullámtereken van, illetve a be nem védett tervietekből rendszeres vízjárásnak kitett; ezeken a területeken meliorációt végezni csak a kockázat- vállalás gazdaságtalan fokozásával lehet, ez pedig nem indokolt; helyette az időszakos vízborítást tűrő növényekkel célszerű a területeket hasznosítani; — a fő árvízvédelmi létesítmények mentén, a védett oldalon azt a 270 000 ha mezőgazdaságilag hasznosított területet, ahol a fakadóvizekkel és a talajoknak 9
