Starosolszky Ödön (szerk.): Vízépítés 2. (Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet, Budapest, 1973)
VII. Vízépítési kő- és rőzsemunkák
igen sokáig ép marad, parti iszapoló és egyéb művekbe nyers állapotban beépítve kihajt és 2—3 évenként letermelhető füzessé fejlődik. Alkalmazása azért is célszerű, mert a terméskőnél olcsóbb, a vízfolyások mentén csaknem mindenütt előfordul, így a beépítés helyéhez aránylag közel termelhető ki. A rőzsevessző anyagának minőségi követelményei: törött, penészes, fülledt, korhadt, tövön száradt vesszőt átvenni nem szabad. Az úszóképes rőzseműnek szívósnak kell lenni. A méreteket illetően a rőzsevesszők előírt tővastagsága 2—5 cm. A vessző, ill. a vesszőkből kötött rőzsekévék megkívánt hossza 2—5 m, átmérője pedig az alsó átkötés helyén (a vastagabb rőzsevégtől kb. 30 cm-re) mérve 30—35 cm. 2.12. A rőzsekitermelés módjai A rozsét általában a folyók mentén keletkezett, ill. külön telepített ún. rekettye- füzesből (suhás) vagy bokros füzesből termelik ki, de termelik fakoronáról is csonkolással. Vágását az őszi lombhullás és a tavaszi riigyfakadás közötti időszakban kell végezni, amikor a rőzsevesszőkben a nedvkeringés szünetel. Az ilyenkor kitermelt vessző ősszel vagy télen iszapoló művekbe, rőzseterítésbe építve tavasszal ki is hajt. A rozsét baltával, metszőollóval vagy szárvágóval termelik. Először a kévekötéshez szükséges korcanyaghoz (gúzshoz) való, kellő erősségű vékony rőzsevesszőket vágnak. Azokat tűz felett fonnyasztják, megsodorják és hurkot készítenek rá. A fakoronáról a rozsét a fához támasztott egyágú létrán vagy a fán állva termelik. V11.2-1. ábra. Rőzsevesszők kévékbe kötése korcokkal 134