Somogyi Sándor (szerk.): A XIX. századi folyószabályozások és ármentesítések földrajzi és ökológiai hatásai Magyarországon (MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest, 2000)
I. RÉSZ A MAGYAR-MEDENCE TERMÉSZETI VISZONYAI A FOLYÓSZABÁLYOZÁSOK ÉS ÁRMENTESÍTÉSEK ELŐTT
belső medencékkel. Kivétel a Sajó-Hernád, valamint a Berettyó és a három Körös völgye, amelyek a miocén időszaki öblökből fejlődtek ki. A pliocén elején a szárazföld és a süllyedő medencék beltengerből beltóvá édesülő vizének határa Ny-on a Tullni- és a Bécsi-medence között, a Kisalföldön és a Dunántúlon az Alpok lejtőitől K-re a középhegységet szigetszerűen bekerítve, É-on Pozsony-Pöstyén-Nyitra-Érsekújvár vonalán kívül, az Alföldön É-on Kőbánya—Búják- Pásztó-Tard-Putnok-Kassa irányában húzódott, míg a Zempléni- és a többi vulkáni hegység közvetlen a tengerparton állt, ugyanúgy, mint K-en a Bihar-hegység lejtői is. Erdélyben Nagyenyedtől Tordán, Kolozsváron, Désen át Besztercéig húzódott a beltó határa, míg K-en ott is a vulkáni vonulatok lábáig ért. Fontos fejlődéstörténeti részlete ez időszaknak az Alduna (Vaskapu) szorosának kialakulása, ami a korábbi Boszporusz-jellegű tengerszorosból az emelkedés hatására ekkor kezdett nagy esésű folyóvölggyé fejlődni. Azokat a korábbi feltevéseket, miszerint az Alföld és a vele összefüggő többi medence lefolyástalan beltó lett volna a miocén-pliocén átmeneti időszakában, az azóta napvilágra került flóra és fauna maradványokból származó őséghajlattani bizonyítékok alapján el kell utasítani. A korabeli nyereségesnek tartott vízháztartási viszonyok mellett az Alduna feletti több mint 500 000 km2-es vízgyűjtő lefolyástalanságát fenntartani nem lehet. De hogy az emelkedő hegységkeretben az Alföld nem alakult lefolyástalanná, azt az éghajlat mellett a süllyedés mértékét meghaladó folyóvízi feltöltő tevékenységnek is köszönhetjük, aminek révén a vízszint lépést tudott tartani az Alduna sziklagátjának emelkedésével. A pliocén közepén bekövetkezett rodániai hegységképző fázissal kapcsolatos kéregmozgások több szempontból is jelentős hatással voltak a magyarországi folyóhálózat fejlődésére. Először is a Kisalföld közepén és az Alföld DK-i részén addig fennállott kristályos alaphegység szigetek akkor tűntek el véglegesen a felszínről. Másrészt az erős medencesüllyedés mellett különösen intenzíven emelkedtek a peremi hegységek is, aminek következtében a folyók - az akkor még mediterrán jellegű éghajlatnak megfelelően uralkodóan mállással jellemezhető felszíni lepusztulási folyamatok ellenére is - megkezdték a durva, sok esetben kavicsos hordalék termelését és az erózióbázisba való szállítását. Míg a korábbi földtani és felszínfejlődési periódusokból ilyen jellegű üledékeket csak elvétve találunk, a pliocén közepétől a folyóvízi kavicslerakódások egyre gyakoribbá lesznek, bár egyelőre még túlnyomóan a homokos üledékek töltik ki a létrejött hatalmas medencesüllyedckeket. Ezek nagy hézagtérfogata magyarázza a felsőpannóniai üledékek nagy vízgazdálkodási jelentőségét, szemben a tektonikailag nyugodtabb periódusban leülepedett alsópannóniai üledékek agyagos - tehát csekély víztározó képességű - rétegeivel. A felsőpannóniai üledékek homokos összetétele egyben azt is igazolja, hogy a korabeli süllyedés nagy mérete ellenére is a Pannon-tó végig sekély vizű, partközeli jellegű maradt. Míg a Duna megjelenését a Bécsi-medencében a pliocén közepére rögzítik az ottani nagy tömegű folyóvízi lerakódások, a Kisalföldön való megjelenése még ma is meglehetősen bizonytalan. Csak azt állíthatjuk határozottan, hogy a felsőpannóniai lerakódások zárótagjaként, azok felszínén elterjedt ún. keresztrétegzett homokösszlet már áramló vizek üledéke. De hogy ebből az egyelőre határozott medrek nélkül áramló ún. fluviolakusztrikus vízrendszerből mikor lett egységes folyó, azt még hasonlóképpen nem 60
