Somogyi Sándor (szerk.): A XIX. századi folyószabályozások és ármentesítések földrajzi és ökológiai hatásai Magyarországon (MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest, 2000)

I. RÉSZ A MAGYAR-MEDENCE TERMÉSZETI VISZONYAI A FOLYÓSZABÁLYOZÁSOK ÉS ÁRMENTESÍTÉSEK ELŐTT

29. ábra. A miocén időszak ősföldrajzi térképe a szárazföldek és tengerek eloszlásával (PRINZ Gy. után). - I = Tisia-tenger; 2 = Kimmériai-tengeröböl (Havasalföld); 3 = Alpesi- és a Carpatiai- tengerszoros: 4 = Turáni-tenger; 5 = Ős-Elba; 6 = Ős-Rajna; 7 = Appennini-félsziget; 8 = Adria;

9 = Cor-Sardinia-szigete; 10 = Tyrrheis-szigete; 1 1 = Aquitaniai-tenger; 12 = Germaniai-tenger

fokozatosan kialakították. Ennek a legkorábbi Ős-Dunának a közép-pliocénból származó lerakódásait osztrák kutatók Kremstől ÉK-re mutatták ki, terjedelmes hordalékkúpok formájában. A vízgyűjtő területe az Alpokban azonban messze túlterjedt Ny felé a mai vízgyűjtő határokon, mert hozzátartoztak a későbbiekben a RJtone, Rajna, Neckar és Majna által elhódított vízgyűjtő részletek is. A Duna területi veszteségét az magyarázza, hogy az említett folyók jóval közelebb fekszenek tengeri erózióbázisukhoz, és így nagyobb esésük miatt hátráló eróziójuk is jóval intenzívebb, mint a távoli erózióbázishoz kapcsolódó Dunáé. így az Ős-Felső-Dunának a maihoz viszonyítva mind víz-, mind hordalékhozama jóval nagyobb volt (30. ábra). A lényeges az, hogy a Duna az emelkedő hegyláncok keretébe zárt medencékben térben és időben felülről lefelé, azaz a Bajormedencéből kiindulva fejlődött ki. A vize azonban már korábban átfolyt az egyes medencéken, mielőtt hordaléka azokat kitöltötte volna.

Az egyes beltengeri medencéket összekötő korábbi vagy egyidős tengerszorosok viszont az emelkedés-bevágódás hatására már a mögöttes medencék kitöltődése előtt folyóvölgyekké alakulhattak. Ilyen jelleget mutatnak a Duna egyes völgyrészletei az Alpok és a Cseh-erdő között, a Visegrádi-szorosban, valamint a Báziás és Turnu Severin közötti aldunai szakaszon.

A Bécsi-medence öblének összeköttetése a Kisalföld felé a miocén végén részben a Rozália- és Lajta-hegység közötti ún. Soproni- vagy Ebenfurti-kapun, részben a Lajta-hegységtől É-ra a Brucki-kapun keresztül alakult ki. Az előbbit azonban az emelkedő Alpok felől előrenyomuló kisebb folyók (Lajta és Fischa) közös hordalékkúpja már a pliocén közepén elzárta, és ezért az átfolyás teljes egészében a Brucki-kapuba terelődött át. Ez azonban még nem volt folyóvíznek nevezhető lefolyás, hanem csak állandósult tavi áramlás.

58