Somogyi Sándor (szerk.): A XIX. századi folyószabályozások és ármentesítések földrajzi és ökológiai hatásai Magyarországon (MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest, 2000)
V. RÉSZ RÉSZ. A XIX. SZÁZADI TERMÉSZETÁTALAKÍTÁS ÉS A MAI FÖLDRAJZI KÖRNYEZET
san levonuló árhullámoknak a párolgási vesztesége is kevesebb, ami ugyancsak a lefo- Iyási hányad gyarapodását segíti. Hogyan lehetne ezen a kedvezőtlen vízrajzi helyzeten segíteni? A legegyszerűbb lenne az eltérő jellegű, nagy csapadékú hegységi forrásvidék és a száraz, árhullámoktól gyötört alföldi medence egységes vízgazdálkodási rendszerének kialakítása. Bár ezt a két trianoni béke katasztrofális területi rendelkezései nagyban akadályozzák, hazánk vízgondjainak biztonságos távlati megoldása csak ezen az úton képzelhető el. Azaz megfelelő tározótér kiépítése a forrásvidéken biztos garanciát nyújtana az alföldek számára mind az árvízcsapások, mind pedig az aszályos periódusok vízhiánya ellen. Tudjuk, hogy a magyar geológusok és mérnökök 1939-1944 között Kárpátalján már elkezdték egy ilyen program alapjainak a kidolgozását (MOSONYI E., SCHERF E.), de fáradozásaik eredménye a mélységes elhallgatás lett. Pedig egy ilyen, az időjárás szeszélyeit kiegyenlíteni hivatott, a Kárpát-medence területén osztozó államok összefogásával és közös munkájával megteremtendő vízpótló-tározó rendszer nélkül az egyre súlyosbodó vízgazdálkodási feladatok megoldhatatlanok! De hogy ennek az alapvető közös feladatnak a megoldására mikor kerülhet sor, az legnagyobbrészt az itt élő népek együttműködési készségétől, kölcsönös megértésétől függ, ami egyelőre várat magára. Pedig sürgeti ennek megvalósítását a minden korábbit meghaladó 1998. évi tiszai árvízcsapás is. Magyarország kényszerhelyzetében igyekszik az aktív vízgazdálkodás feladatait saját korlátozott lehetőségei közepette megoldani. Az aszály elleni védekezés volt a fő indoka a tiszalöki és a kiskörei tározók megépítésének. Előbbi a Keleti-főcsatornán át a Hajdúságot és a Kőrösök vidékét látja el ivó- és öntözővízzel, míg az utóbbi a Nagykunság és a Jászság öntözését biztosítja. Az ilyen irányú korábbi megalapozatlan várakozásokkal szemben a rendelkezésre álló lehetőségek ellenére is 1980-ban alig 360 km2-nyi - főleg szántó - területet öntöztek. Az öntözéssel elérhető terméstöbblet ugyanis csak különleges esetekben (pl. rizsöntözés) téríti vissza a termelési költségtöbbletet. Viszont az öntözés felvet egy sereg olyan környezeti problémát, ami a vízrendezésekkel is kapcsolatban volt és van. így pl. a duzzasztó térségében és a tartósan öntözött területeken egy idő után fellép a talajvízszint emelkedése. Ha ez a felszín közelébe jut, a talaj levegőtlensége miatt kiváltja a láposodás folyamatát. A környezetvédők álláspontjával szemben ennek a jelenségnek a mezőgazdaságban nem örülnek, mert általában a termelőképesség visszaesésével jár. Ha pedig a talajvízszint egy ún. kritikus vízmélységet idéz elő a felszín alatt, akkor SZABOLCS I. (1961) megfogalmazása szerint a másodlagos szikesedés jelensége következik be, ami ugyancsak a termés mennyiségének visszaesését jelenti. Csak amikor a fenti következmények széles körben elterjedtek, indult olyan megfelelő talajtani kutatási program, amely nagy valószínűséggel elhatárolta az öntözhető és az abból kizárandó mezőgazdasági területeket. 150 év távlatából ítélkezve valamilyen hasonló felmérést kellett volna végezni a belvízmentesítések előtt is, hogy feltérképezzék az arra érdemes és a következményektől még kedvezőtlenebb helyzetűvé váló területeket. Utólag azonban könnyű okosnak lenni! Szokás az alföldi duzzasztóművek számlájára írni a környezetükben is észlelhető káros talajvízszint-emelkedéseket is, amelyek elsősorban a települések körzetében jelentkeznek. Azonban éppen ez az elhatárolódás és a regionális előfordulás jelzi, hogy 233
