Somogyi Sándor (szerk.): A XIX. századi folyószabályozások és ármentesítések földrajzi és ökológiai hatásai Magyarországon (MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest, 2000)
IV. RÉSZ AZ ELVÉGZETT TERMÉSZETÁTALAKÍTÓ MUNKÁLATOK ÖKOLÓGIAI HATÁSAI
a tündérrózsa-hínárok, kisebb tavakban, tócsákban a békalencse, a boglárka és a kis hínár. Egyébként a nádas különféle társulásai és a magassásos rétek még ma is elterjedtek, de megfogyatkoztak a zsombékosok. A Duna-Tisza köze és a Nyírség reliktum lápterületein ritkább zsombékos, magassásos, semlyéksásos és a magassás-vidrafű semlyéktársulásokkal is találkozunk. Míg a láprétek csak a Dunántúl síkjain gyakoriak, kelet felé a turjánvidékig terjednek, addig a kékperjés réteket (mészkedvelő lápréteket) a Duna-Tisza közéről és a Nyírségről is ismerjük. A löszpusztarétek maradványait inkább legelő váltotta fel, miként a legeltetett homokpusztán is új társulás alakul ki, de olykor mindkettőben megtaláljuk az eredeti sztyepfajokat. A gyomtársulások az Alföldön a legváltozatosabbak. A ligeterdők, mint a bokorfűzesek - csak a Duna mellett -, mind a fűzligetek, mind a keményfa (tölgy-kőris-szil) ligetek lényegében ugyanazon asszociációkhoz tartoznak, de sok ökológiai változattal, erdőtípussal. A láperdők közül az Alföldön elterjedtek a rekettyefűz-cserjések, jóval ritkábbak az égeres-láperdők. Megfogyatkoztak az egykor elterjedt kocsányos tölgyes-gyertyánosok, de egy-két állomány még minden tájon fennmaradt, tömeges az Észak-Alföldön. A sziki tölgyesek tölgy-szil ligetek el- szikesedésével keletkeztek, főleg a Tisza és Körös vidékén. Az Alföld szegélyein (Bükkalja) még megtaláljuk az egykor zónái is lösztölgyest, amelyben a kocsánytalan tölgy és a cser is tenyésznek, amelyek különben az Alföldön nem őshonosak. A moly- hos tölgy ritka, így a Duna-Tisza köze homokján, különben mind a liget-, mind a homoki erdőkben a kocsányos tölgy uralkodik. A homoki tölgyesek, mind a nyíltabb pusztai erdők, mind a zártabb, nyirkosabb talajú gyöngyvirágos tölgyesek regionális társulásokkal vannak három homoktájunkon képviselve.” A táji gazdálkodás az 1950-es évektől egyre fokozottabban érvényesült, elsősorban KREYBIG L. munkássága nyomán. Ekkor nevezte meg BABOS I. (1954) az 50 erdőgazdasági tájat, amelyből az Alföld erdőgazdasági tájcsoport 14 erdőgazdasági tájat ölel fel. A kialakítást követő években a kutatók és kiváló gyakorlati szakemberek kidolgozták az ökológiai alapú „Magyarország erdőgazdasági tájainak erdőfelújítási, erdőtelepítési irányelvei és eljárásai” (DANSZKY I. 1963) c. munkát Ennek ökológiai, növényföldrajzi és erdőtársulási statisztikai adatai (községhatáros, táji összesítésű) egybevethetők a BEDŐ A. féle adatokkal, és így a változások nagy biztonsággal területileg is nyomon követhetők. Az 1870 óta eltelt 90 év alatt az Alföld erdőterülete 100 ezer ha-ral nőtt, és az erdősültség túllépte a 6%-ot. Az erdők (293 950 ha) faállomány megoszlása a következő volt 1960-ban: 19% tölgyes 43% akácos 31 % egyéb lombfa erdő 7% fenyves (ebből 0,8% boróka) Az erdőtárulások %-os megoszlása: gyertyános-tölgyesek 0,6 kocsányos tölgyesek 9,9 cseres tölgyesek 0,9 cseres és kocsánytalan tölgyesek 1,7 202
