Somogyi Sándor (szerk.): A XIX. századi folyószabályozások és ármentesítések földrajzi és ökológiai hatásai Magyarországon (MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest, 2000)
IV. RÉSZ AZ ELVÉGZETT TERMÉSZETÁTALAKÍTÓ MUNKÁLATOK ÖKOLÓGIAI HATÁSAI
sziki tölgyesek 2,1 löszerdők 0,4 homoki tölgyesek 4,4 keményfás ártéri ligeterdők 9,2 puhafás hullámtéri ligeterdők 2,4 pangóvíz borította láperdök 0,6 hazai nyárasok 7,5 borókások 0,7 nemesnyárasok (kultúrerdők) 10,4 akácosok (kultúrerdők) 42,7 fenyvesek (kultúrerdők) 6,5 Az ismertetett erdőtársulások kivéve a kultúrerdőket — elegyes uralkodó fafajok a társulás elegyfajaival együtt teszik ki a társulás területét. Pl. a homoki tölgyesek fő fafaja a kocsányos tölgy és a mezei-vénic szil, fehér-szürke nyár, mezei juhar, valamint a gazdag cserjeszint együtt borítják az erdőterületet. Az 1870. évi állapottal - legkisebb erdősültség - egybevetve az Alföld erdeinek területe és fafaj összetétele nagymértékben tovább változott. Az erdősültség 6,1%-ra nőtt, ami több mint 100 ezer ha-t jelentett. A vízrendezések hatására a tölgyesek területe a folyók árterein, a Duna-Tisza közén, a Mátra- és Bükkalján némileg csökkent, de ez mindössze 700-800 ha. Viszont nagyon jelentős a tölgyesek letermelése és szántóföldi művelésbe vonása a Szatmár-Beregi-síkon (7200 ha) és a Nyírségben (19 200 ha). Ugyanakkor a múltban kitermelt tölgyesek helyén a szántók kimerültek, leromlottak és az újraerdősítésük csak akáccal volt eredményes. így nőtt az akácosok területe az 1870. évi 1700 ha-ról 46 300 ha-ra. A tölgyesek leírt csökkenése ellenére az egész Alföld viszonylatában a 90 év alatt, a vízrendezéssel tölgy számára alkalmas termőhelyek erdősítése révén, csak kb. 5 ezer ha-ral lett kisebb. Az akác a futóhomokok megkötése, a leromlott szántók, legelők beerdősítése révén az Alföld legelterjedtebb fafaja lett. A 126 ezer ha akácos a kisparaszti gazdaságok, a méhészek leghasznosabb erdeivé vált. Egyben a leromlott termőhelyek hasznosításában ökológiailag és ökonómi- ailag is kiemelt a szerepük. A leggyengébb termőhelyek eredményes erdősítésére az erdei- és feketefenyőt az 1950-es évektől kezdték alkalmazni. Az alig 10 év alatt mintegy 10 ezer ha fiatal fenyvest létesítettek az Alföldön. Ismerjük, hogy ebben az időben a Duna-Tisza közén 1035 ha borókás adta a futóhomokos táj jellegét. Az 1870 és 1960 év közötti időszakban a tulajdonjogi, ökonómiai viszonyok rendkívül nagy mértékben változtak, amit statisztikailag nem lehet követni. A vízhatás alatt álló hidrofil növénytársulások változásáról csak azt tudjuk, hogy az ősi 45%-os területi borítottságuk 1960-ra 3-6%-ra csökkent. A valamikori nádasok, sásrétek, mocsárrétek és lápirétek ma már szántók, legelők, kultúr növénytársulások. Az 1960 és 1990 év közötti 30 éves időszak ismét nagy változást hozott az Alföld növénytakarójában. A nagyüzemi mezőgazdálkodást és az ökonómiai szempontok érvényesülését ma még alig lehet feltárni, különösen, ha figyelembe vesszük a közigazgatási egységek rendszertelen változtatását is. Az Erdőrendezési Szolgálat tudta csak statisztikailag követni az alföldi erdők területi és fafaj változását. Az elmúlt 30 év alatt ismét jelentősen emelkedett az Alföld erdősültsége, 10,4%-ra (498 800 ha). A 200 ezer 203
