Somogyi Sándor (szerk.): A XIX. századi folyószabályozások és ármentesítések földrajzi és ökológiai hatásai Magyarországon (MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest, 2000)
IV. RÉSZ AZ ELVÉGZETT TERMÉSZETÁTALAKÍTÓ MUNKÁLATOK ÖKOLÓGIAI HATÁSAI
ezer vagy több tízezer km2-nyi területre terjed ki (ez volt a helyzet a múlt századi vízszabályozások előtti időszakban), a mezoklíma észrevehető mértékben és hosszabb időszakra is módosulhat. A lecsapolás előtti víztöbbletnek, valamint a huzamosabb időre kitolódó többlet talajnedvesség tartalomnak számottevő hatása van a talaj, ill. a gyökérzóna hőháztartására is. Tekintsük át röviden, hogy az ármentesítés milyen változásokat eredményezett a talajok hőháztartásában. A víznek és a nedves, lápos talajoknak nagy a fajhője (1,0), szemben a művelt száraz talaj 0,3-0,4-es értékével, ezért adott hőmérsékleten több energiát tartalmaz, s felmelegedéséhez is sokkal több hő szükséges. Lehűléskor viszont több energia szabadul fel a vízből, mint a talajból. Különösen nagy szerepet játszik a víz a talaj energia- háztartásának kialakításában halmazállapotváltozások esetén (pl. a párolgás folyamatában). A víznek ez a különleges hőgazdálkodási tulajdonsága magyarázza meg a vizenyős és öntözött területek (talajok) kedvezőbb hőháztartási hatását. Az ármentesített területek hőháztartási egyensúlyának felborulását mindenekelőtt az okozta, hogy minden gramm víz elpárolgásához 600 cal hő szükséges, így az árvízjárta nedvesebb talajok sugárzási egyenleg többlete csaknem teljes egészében a többletvíz elpárologtatására fordítódik, nem pedig a légtér fölmelegítésére. Éppen ezért a makrotérben az egymástól viszonylag távol (20-40 km-re) lévő klímaállomások adatai alapján nehéz egyértelműen kimutatni a folyószabályozások léghőmérséklet módosító hatását. Amikor az ármentesítés ariditás növelő hatásáról beszélünk, akkor elsősorban nem a makroklíma megváltozására, hanem elsősorban a mikro- vízháztartási rendszerek kedvezőtlen (szárazabb évtípusok), ill. kedvező (nedves, hűvös tenyészidőszakok) irányú módosulására kell gondolnunk. Az ármentesítéssel együttjáró kedvezőtlenebb (aridabb) helyi klímaviszonyokat valamelyest ellensúlyozza (igaz, csak kis területeken) az utóbbi évtizedekben elterjedt öntözés. A nagytérségi kiszáradási folyamat e módszerrel történő ellensúlyozása azonban jelentéktelen, minthogy az öntözés időszaka általában csak a nyári hónapokra és kis területekre korlátozódik. Ekkor a talaj- és a léghőmérséklet magas, az öntözővíz pedig rendszerint hidegebb, ezért hűtő hatást fejt ki a talaj höháztartási rendszerére. Pl. csőkutak vize nyáron 12°C körüli, ugyanakkor a talajfelszín és a növény 30-50°C közötti, így az öntővíz hatására igen nagy mértékben visszaesik mind a növény, mind a talaj hőmérséklete, s ez az öntözés utáni állapot hasonlíthat leginkább a szabályozatlan területek vízborította időszakaiban kialakult mikrokli- matikus viszonyokra. Az elmúlt két évszázadban jelentősen megváltozott a Duna-Tisza közének területhasznosítási módja is, ezért érdemes néhány gondolatot megemlíteni e térség éghajlatmódosulási hátteréről. Minthogy a Duna-Tisza közén végrehajtott vízrendezés és melioráció növelte a mezőgazdaságilag művelhető területek arányát, ezért a XVIII. sz.-i természetes állapotú növénytakaró helyett olyan termesztési kultúrák jelentek meg, amelyek a korábbihoz képest új, önálló mikroklímával (állományklímával) rendelkeznek. A szántóföldi művelés rovására fokozódott az állókultúra (szőlő, gyümölcs, erdő) területi részaránya. Közismerten ezek a kultúrák mélyen gyökerezőek, s a vegetációs periódusban lehulló 181
