Somogyi Sándor (szerk.): A XIX. századi folyószabályozások és ármentesítések földrajzi és ökológiai hatásai Magyarországon (MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest, 2000)
II. RÉSZ A TERMÉSZETI VISZONYOK VÁLTOZÁSÁNAK ÉS TÁRSADALMI ÁTALAKÍTÁSÁNAK MENETE A TÖRTÉNELMI KORBAN A XIX. SZÁZADIG
Úgy véljük azonban, hogy a természetes és mesterséges eredetű állóvizektől nyújtott kedvező lehetőségekkel szemben sokkal nagyobb jelentősége volt mind a halászat, mind az egyéb gyűjtögető foglalkozások (pákászat, csikászat, vadászat) számára a vízfolyásoknak ill. az azokat kísérő időszakosan vagy állandóan vízborított ártereknek. Ennek igazolására talán legyen elég KOLOSVÁRY G. (1928) adataira hivatkoznunk, aki szerint a Tisza menti ártér peremére települt 112 község közül 52-t halászok alapítottak. A halászat és az egyéb ártéri gyűjtögető foglalkozások nagy elterjedtsége egyben azzal is járt, hogy már a magyarság itteni megtelepedésének az első századaiban megkezdődött az érintett területek - főleg az alacsony árterek - felszínének bizonyos mértékű átalakulása. A felszín tagoltságának fel- és kihasználásával jött létre ugyanis az az etnográfusok által fokgazdálkodásnak nevezett életrevaló kezdeményezés, majd halászati foglalkozási típus, amely a folyókból kiszakadó erek mesterséges bővítésével vagy leszűkítésével, esetenként elzárásával irányította a fő zsákmányt képező halak vonulási irányát és ezáltal elősegítette a halászat eredményességét. Nyilvánvaló, hogy a vízjárásában nagyobb szintkülönbségekkel bíró Duna ebben a vonatkozásban előnyösebb volt, mint a széles árterein szétömölve csak csekély szintkülönbségekkel folyó Tisza. Utóbbinak halbősége - amit részben a mikroorganizmusokban gazdag árterek könnyen felmelegedő sekély vizének köszönhetett - azonban bőven pótolta a fokgazdálkodásra való csekélyebb alkalmasság hátrányait. Az ősi árterek egyes domborzati szintektől befolyásolt életmód különbségei természetesen élesen nem különbözhettek egymástól, mivel az őket hordozó felszíni egységek is szoros egymásmellettiségben, sőt helyenként területi átfedésben léteztek. Az árterek folyóhátai, parti dűnéi, az árvízszint fölé emelkedő szigetei az ármentes térszín gazdasági életlehetőségeinek is szigetei voltak, ugyanúgy, mint az ármentes síkságokat tagoló erek, laposok, vízállásos helyek az ártéri foglalkozásoknak. Az ország folyóinak másik igen fontos gazdasági funkciója volt - már az ősidők kezdeteitől - a vízi közlekedés számára megfelelő útvonalak biztosítása, miáltal a különböző termelésű régiók között a cserekereskedelem lebonyolódhatott. Tudjuk, hogy a rómaiak itteni időszakában a dunai hajózás igen fejlett volt, amiről számos kikötő kiépítése tanúskodik. De hajózták ők a Tiszát, Marost, Szamost, Rábát, Vágót, Garamot, Drávát és Szávát is. Éppen a hajózás közérdeke kívánta meg az első lényegesebb folyószabályozó tevékenységet, amennyiben szükségessé tette a medrek karbantartását a hajók áthaladásának biztosítására, a partokon pedig a medreken felfelé haladást lehetővé tevő vontató utak kiépítését. Hogy ez mennyire lényeges volt, az is mutatja, hogy a Duna Pozsony-Gönyü közötti feltöltődő, tehát állandó mederváltoztatásnak kitett szakaszán a hajózás nem a váltakozó helyű főmederben - az Öreg-Dunán - folyt, hanem a viszonylag stabilmedrű fattyúágban, a Mosoni-Dunán. Ezért kísérik a római limes erőd és víztorony maradványai is az utóbbinak a római kori vonalát (1. pl. Quadratea romjait Barátföld major mellett). A vízhasznosításnak a honfoglalást követő évszázadokban egyre szélesedő típusa volt a malmok révén a vízenergia felhasználása. Ennek módszereit - mivel a vándorút során erre értelem szerint nem kerülhetett sor - valószínűleg a szerzetesrendek közvetítették a megtelepült magyarsághoz. Első hazai említésük ennek megfelelően a XI. sz.-ból származik. Különböző típusaik — mint sebesebb folyású patakokon az alul144
