Somogyi Sándor (szerk.): A XIX. századi folyószabályozások és ármentesítések földrajzi és ökológiai hatásai Magyarországon (MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest, 2000)
II. RÉSZ A TERMÉSZETI VISZONYOK VÁLTOZÁSÁNAK ÉS TÁRSADALMI ÁTALAKÍTÁSÁNAK MENETE A TÖRTÉNELMI KORBAN A XIX. SZÁZADIG
csapó, a nagyobb folyókon pedig a felülcsapó, valamint a nagy folyókon a hajómalmok - aztán országosan gyorsan elterjedtek. Mivel csak meghatározott vízhozam és vízszint- esés mellett tudtak működni, létesítésük, fenntartásuk és megközelíthetőségük biztosan igen korán különféle, a vízfolyások korábbi természetes helyzetét és állapotát módosító antropogén beavatkozásokat, átalakításokat váltott ki. KÁROLYI ZS. (1960) feltételezése szerint a XIX. sz. végén az ország területén összeszámlált 20 000 vízimalomból legalább 1500 már a XV. sz. végén is létezett. Könnyű elképzelni, hogy ezek gátjai, vízvezető csatornái milyen változásokat idéztek elő az érintett területek vízjárás és lefolyás viszonyaiban. Emellett a hajómalmok a nagyobb folyók hajózhatóságát is érzékenyen befolyásolták, mert elsősorban a vontatást akadályozták (pl. DÓKA K. /1987/ adatai szerint a Dunán 1771-ben Pozsony és Zimony között 516 hajómalom működött). Mivel a kisebb folyókon telepített malmok általában környezetük árvízi elöntésének, elmocsarasodásának előidézői és fenntartói voltak, igen korán kiváltották az érintett területek lakosságának ellenszenvét és már a XVI. sz.-ból olvashatunk megrendszabá- lyozásukat kívánó királyi dekrétumokról. Meg kell említeni, hogy a síkvidéki mezőgazdasági termelés termékeit feldolgozó malmok mellett, a hegyvidékek és dombságok területein is számos zúzó-, fűrész-, ványoló-, törő- malomtípus dolgozott, amelyek ugyancsak a vízenergia kihasználását célozták. így az általuk okozott mesterséges vízrajzi beavatkozások is országos jellegűek voltak, bár kétségtelen, hogy leghátrányosabban az alföldi területeket érintették. Nem „öncélúan”, hanem az Alföld szélsőséges időjárásának az ellensúlyozására találkozunk az oklevelek szerint már a XIV. sz.-tól öntözésekkel, egy-egy terület mesterséges elárasztásával is. Művelői elsősorban a hasonló mezőgazdasági kultúrát régtől ismerő országokból hozzánk költöző olasz és vallon telepesek voltak. Azért találkozunk az első öntözésekkel az ilyen telepesek nevét őrző helységek környékén (Olaszliszka, Váradolaszi stb.). Esetenként az öntözővíz kivételére eredetileg más célra épült csatornákat (pl. malomárkokat) is felhasználták, példát mutatva ezzel a korai „komplex” víz- használatokra is. Hogy helyi jelleggel az árterek természetes állapotába is történtek beavatkozások, arra nemcsak a már korábban említett Csörsz-árok a példa, hanem a magyarság itteni megtelepedését követő századokból származó számos mesterséges csatorna és talányos eredetű vízmeder is. Ilyen pl. a Hortobágyot átszelő Árkus-ér, meg a különféle ördögárkok maradványa is. Különösen nagy munkát végeztek az első kezdetleges vízszabályozó müvek kiépítésében a különböző szerzetesrendek. Számos kolostor és apátság éppen a vízivilág peremén vagy szigetein telepedett meg (1. Gerla apátságát, Csőit és Gáborján monostorát). Összevetve a különböző célú vízimunkálatok hatásait, azt állapíthatjuk meg, hogy a honfoglalás utáni első századokban az ősi vízrajzi állapot még nem sokban változhatott meg. A termeléstől, telepítésektől és közlekedéstől elfoglalt és legjobban igénybevett ármentes térszíneken azonban valamelyes mesterséges szárítóhatás már feltétlenül mutatkozott. Azaz az árterek és ármentes térszínek ökológiai ellentéte - ebben a vonatkozásban - fokozódott. Ebbe a folyamatba illeszthetők az első folyószabályozójeliegű antropogén beavatkozások is. Ezekre - eltekintve az ártéri gazdálkodást, a malmok működését és az öntözést szolgáló csatornáktól - elsősorban a szükség 145
