Somogyi Sándor (szerk.): A XIX. századi folyószabályozások és ármentesítések földrajzi és ökológiai hatásai Magyarországon (MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest, 2000)
II. RÉSZ A TERMÉSZETI VISZONYOK VÁLTOZÁSÁNAK ÉS TÁRSADALMI ÁTALAKÍTÁSÁNAK MENETE A TÖRTÉNELMI KORBAN A XIX. SZÁZADIG
ben rejlik. Már említettük az árterek és az élő folyók mainál lényegesen nagyobb szerepét a magyarság életében - amelynek sok évszázadot átélő maradványait részletes kutatómunkával ANDRÁSFALVY B. (1965-1976) gyűjtötte össze. Az. ármentes térszín pereme döntő hatású vonzástényező volt az alföldi, kisalföldi, sőt dombvidéki településeink telephely választásában is. De ha eltekintünk a víznek a mindennapi életben betöltött szerepétől, és csupán az áttételes hatásaira gondolunk, akkor is könnyű belátni pl. a terjedelmes lápoktól, mocsaraktól fedett árterektől kísért folyók közlekedést gátló szerepét. Az átkelő helyek nagy fontosságára ANONYMUS krónikája nyomán is utalhatunk. A korabeli életmódnak az árterekhez és az élővizekhez való szoros kötődéséből ered, hogy a már kezdeti szinten is többirányú vízhasználatok kiváltották, sőt esetenként kikényszerítették az embernek megfelelőbb körülményeket nyújtó vízmunkálatokat, a környezet kezdetben kisebb, majd fokozódó mértékű átalakítását. Ezek főbb típusait - a halászatot, víziközlekedést, vízerőhasznosítást és az öntözést - áttekintve tapasztaljuk azok technikájának folyamatos gazdagodását és területi kiterjedésének rohamos fokozódását is az elmúlt századok során. A halászat - és vele az ártéri gazdálkodás egyéb változatainak - nagy jelentőségét mutatja, hogy már az Árpád-kor első századaiban sem csupán a természetes vizeken űzték, bár azok ilynemű alkalmasságát a különböző birtokadományokról szóló oklevelek is rendszeresen feltüntették. A halnak könnyen beszerezhető táplálék jellegén kívül az egyházi-vallási vonatkozások folytán (böjti étel) is nagy szerepe volt azidőben a közétkeztetésben. Ezért nem csodálkozhatunk, hogy már a korai századoktól számolhatunk nagyarányú mesterséges haltenyésztéssel is. Ennek különben régi hagyományai vannak a Kárpát-medencében. A római uralom idején elterjedt mesterséges halastavak nagy számáról már CHOLNOKY J. (1935) tanulmányaiban is olvashatunk mind a Dunántúl, mind Erdély területéről. Ez egyben arra is utal, hogy a római halastavakat tulajdonképpen a vízfolyások felduzzasztásával létesítették. Az ilyenek építésében a rómaiak kiváló mesterek voltak, amiről a Kikéri (Kékerű)-tó gátja is tanúskodik Öskü mellett, vagy a Császár-vizé Pátkától Ny-ra. A rómaiaktól duzzasztott halastavakat a hordalékkal való feltöltődés szüntette meg, mint a halászatra (is) használt természetes állóvizeket is. Egykori létükre csak a hellyel-közzel ma is feltűnő lépcsős völgytalpak hívják fel a figyelmet. Különben a síkvidéki természetes, tehát nem duzzasztott, hanem különböző eredetű (eróziós, körülsáncolt stb.) medencéket kitöltő állóvizeknek is a közös sorsa az elhalás, ami származhat vízfolyásnak, szélnek és a vízparti növényzet elpusztuló egye- deinek (organogén) feltöltő hatásából is. Ezek az anyagok többnyire együttesen találhatók a hajdani állóvizek medencéit kitöltő üledékben. Egyes kutatók szerint az Árpádkortól napjainkig több, mint 1000 halászatra alkalmas állóvíz szűnt meg, amelyek azonban nem mind az Alföldön léteztek. Az egyes adományleveleknek a halászó helyeket taglaló vízrajzi szókincse esetenként lehetőséget nyújt egy-egy terület egykori vízrajzi képének és helynév származásának az elemzéséhez, megrajzolásához is (pl. a BODNÁR B.-tól Hódmezővásárhelyről közölt vízrajzi névanyagot (1928) megtaláljuk II. Béla SZABÓ D.-től publikált (1954) dömösi adománylevelében is, pedig az közel 800 évvel korábbi eredetű). 143
