Somogyi Sándor (szerk.): A XIX. századi folyószabályozások és ármentesítések földrajzi és ökológiai hatásai Magyarországon (MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest, 2000)
II. RÉSZ A TERMÉSZETI VISZONYOK VÁLTOZÁSÁNAK ÉS TÁRSADALMI ÁTALAKÍTÁSÁNAK MENETE A TÖRTÉNELMI KORBAN A XIX. SZÁZADIG
megfelelő erdős-sztyep helyett a kultúrpuszta ekkor kezdett kialakulni abban a formájában, amint azt a hun királyi udvart felkereső PRISZKOSZ is érdemesnek tartotta feljegyezni. Mindenesetre az erdős-tölgyes Pannóniáról szóló leírások, szembe állítva az egyszer lapos-mocsarasnak, másszor sztyepnek leírt alföldi területekkel, magyarázzák - egyebektől eltekintve -, hogy a rómaiak miért ragaszkodtak elsősorban hazánk nyugatibb tájaihoz. Itt kell rámutatni, hogy a vaskor lakosságának az Alföldön és a Dunántúlon kifejtett gazdasági tevékenysége jellegét illetően alig különbözött. Ez életmódjuknak a természeti környezettel kialakult összhangjából következik is. Bár amott elsősorban állattenyésztéssel foglalkozó, emiatt főleg földművelő (illír-kelta) lakosság telepedett le, mint az első történelmileg ismert népek, de nagy számban mutatható ki trák eredetű alföldi földművelő lakosság jelenléte is. Ez az alig eltérő kultúrjelleg folytatódott a rómaiak és szarmaták idejében is. A Dunántúlon a pannon-római telepek nagy száma miatt a dunántúli erdők első nagyméretű irtási periódusát a római megszállás idejére kell tennünk. A terjedő földművelés és az erdők pusztulása, a fűnövényzet védőtakarójának megbomlása a folytonos legeltetés és taposás következtében előidézte a kezdetét a talajeróziónak és a homok újabb mozgásának. Míg azonban az óholocén boreális fázisában nagy területek vegetációjának az egyidejű leromlása általános futóhomok mozgásra vezetett, a szubatlanti fázis helyi jellegű és időben elhúzódó vegetációpusztulása egyszerre csak kisebb területen idézett elő újabb futóhomok-képződést. A homokterületek lepelhomok felszíneinek kialakulását származtathatjuk ebből az időből. Folyóinkba azonban így is egyre több lepusztulástermék, főleg finom hordalék került. A nyíltabb növényzet, emelkedő hőmérséklet és csökkenő légnedvesség miatt fokozódott a párolgás, a csapadék viszont csökkent, ami együtt apasztotta a lefolyási tényező és a fajlagos lefolyás értékeit is. Míg tehát egyfelől a hordalék és az elszállítására szükséges energiaigény növekedett, másfelől éppen a folyók munkavégző képessége, azaz vízhozama, energiája vesztett korábbi hatékonyságából. A folyók szakaszjellege tehát ismét módosult. Eme természeti és társadalmi tényezők eredménye, hogy folyóink- ra ez időtől általában az egyensúlyi vagy középszakasz jelleg körüli ingadozás a jellemző. Kivételek az emelkedő hegyvidékek mélyen bevágott, nagy esésű eróziós (felsőszakasz jellegű) völgyszakaszai, meg természetesen a süllyedékek szerteágazó, állandóan feltöltődő (alsószakasz jellegű, hordalékkúp építő) vízfolyásai. Az előzőleg jellegzetes és általános mederbevágódás tehát megszűnt, folyóink mederkanyarulataikat fejlesztve kisvízkor az óholocén, vagy I. sz. teraszokat mossák alá, árvízkor pedig kifutnak még az I. sz. teraszszintekre is, és az utolsó pleisztocén (Il/a.) teraszok peremeit is rombolják. Miután nagy vonalakban vázoltuk hazánk közelebbi földtani múltjának természeti változásait, rövid keresztmetszetben a megtett fejlődés X. szóbeli pillanatnyi állapotát is megkíséreljük ábrázolni, hogy azt a földrajzi környezetet is jellemezzük, amelybe a honfoglalók sok ezer éves és km-es vándordíjuk végén érkeztek. Az azóta eltelt évezred geológiailag rövid és nem teszi lehetővé, hogy a kéregmozgások következtében fellépő domborzati változásokat részleteiben is nyomon követhessük. Azonban ezek a hatások sem múltak el nyomtalanul. Róluk olyan helyeken sze127
