Somogyi Sándor (szerk.): A XIX. századi folyószabályozások és ármentesítések földrajzi és ökológiai hatásai Magyarországon (MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest, 2000)
II. RÉSZ A TERMÉSZETI VISZONYOK VÁLTOZÁSÁNAK ÉS TÁRSADALMI ÁTALAKÍTÁSÁNAK MENETE A TÖRTÉNELMI KORBAN A XIX. SZÁZADIG
rezhetünk értesülést, ahol pl. a mai térszíni viszonyok között nem nagyon képzelhető el építmények létrehozása. Egyes folyóvölgyekben, peremsüllyedékekben a honfoglalás időszakának, vagy az azt követő századoknak némely építménye a lassú süllyedés miatt ma már az árvízszint alá került. Még fokozottabban áll ez természetesen a korábbi római, vagy prehisztorikus kultúrák emlékeire. Helyenként a népvándorlási emlékanyag is vastag üledékréteg alá került az elmúlt századokban, amit azóta kifejlődött, esetenként többszörös talajszelvény is tagol. Utóbbi arra emlékeztet, hogy a feltöltés friss öntésrétegei többször is megismétlődtek, és lefedték az előző réteg már talajosodásnak indult felszínét. Vagyis a peremsüllyedékek rendszere ma is tovább él. Leginkább különbözik a mai természeti kép a X. sz.-belitől a vízrajz tekintetében. A hegységektől, a magasabb térszínektől körülvett medencék, köztük elsősorban az Alföld, helyi erózióbázisai környezetüknek, azért a vízfolyások árhullámai ott halmozódtak, tározódtak és kiegyenlítődtek. A mai országterületnek 1/4-e, a történelminek kb. 1/8-a tartozott az időszakosan vagy állandóan vízzel borított árterek, lápok, mocsarak szövevényes hálózatához. Az állandóan vízzel borított völgytalpak, állóvizek természetesen csak a halász-pákász életmódhoz nyújtottak - a mai felfogás szerintinél jóval számottevőbb - lehetőséget. Éppen a sekély állóvizek és az évről-évre megújuló elöntésű, mikroorganizmusokban dús árterek velejárója volt vizeinknek okleveles adatokból is bizonyítható nagy halbősége. A csak időszakos vízborítású folyóvízi árterek amfibikus térszíne különleges jelentőséget kapott a honfoglaló magyarság letelepülése és életmódja kapcsán. A települések ugyanis csakis az állandóan száraz területeken fejlődhettek zavartalanul. De mivel a víz nélkülözhetetlen létfeltétel volt, megkeresték az ármentes terület peremét. Legszerencsésebb volt az élővíz közelsége, de az alföldi folyókat rendszerint széles árterek kísérték, és így a települések füzérei ezeknek az ártereknek a peremein csoportosultak. Az árterek gazdasági jelentősége a honfoglaló magyarság állattenyésztési módjával, az ún. rideg pásztorkodással kapcsolatos. Mivel az állattenyésztés a honfoglalóknak uralkodó foglalkozási ága volt, kiemelkedő fontosságú volt az állatok lehető jó kondícióban való tartása. Éghajlatunk átmeneti jellege miatt nálunk az állattenyésztést évente kétszer is hosszabb nélkülözéssel járó veszély fenyegette. Az egyik a nyár második fele, amikor még a löszsztyeprétek is, de különösen a homokos pusztarétek növényzete már rendszerint kiszárad. A nyájak ekkor a tavaszi-nyár eleji árvizektől megszabaduló árterekbe hatolhattak, amelyeknek növényzete átmentette az állományt az aszályos periódusban. A másik veszélyes időszak az ugyan csak ritkán beköszöntő havas, szigorú telek alkalmával jelentkezett, amikor a vastag hótakaró alá került pusztai legelőkön az állatok nem juthattak táplálékhoz. Ilyenkor megint csak a magas füvű láprétek nádas- sásos mocsaras növényzete volt a tenyésztett állatok menedéke. A száraz, ármentes térszínek és az árterek egymást kiegészítő gazdasági szerepe egészen a múlt századi nagy folyószabályozások és ármentesítő munkálatok idejéig fennállott. Róluk és az általuk fenntartott életmódról, elmúlásuk végpillanatát megragadva, lebilincselő és költői irodalmi képek is fennmaradtak. Az egykori ártéri vizes világ elterjedését a 40. ábra szemlélteti. Látjuk róla, hogy nagyobb részben állandóan víz alá került a Duna nagy hordalékkúpja Pozsony alatt 128
