Somogyi Sándor (szerk.): A XIX. századi folyószabályozások és ármentesítések földrajzi és ökológiai hatásai Magyarországon (MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest, 2000)
II. RÉSZ A TERMÉSZETI VISZONYOK VÁLTOZÁSÁNAK ÉS TÁRSADALMI ÁTALAKÍTÁSÁNAK MENETE A TÖRTÉNELMI KORBAN A XIX. SZÁZADIG
kaszai mind pontosan egybeesnek a földtani és geomorfológiai bizonyítékok alapján szerkesztett 31/b. ábra jelenkori vízrajzi változásokat feltüntető helyeivel. Az említett folyószakaszok jelenkori kialakulatlanságára, ill. a történeti korba nyúló végső formálódására a különböző kutatók számos földtani, felszíni és medermorfológiai, üledék- és ásvány-kőzettani, valamint talaj- és növényföldrajzi bizonyítékot sorakoztattak fel. Újabb bizonyítéksorozatot szolgáltat a régészet is, amennyiben a vaskori és későbbi lakótelepek helyének feltárásával az elhagyott medreknek mint egykor - a telepek életében döntő szerepet játszó - élő vízfolyásoknak a meglétét igazolják. Itt kell megemlítenünk, hogy a késővaskori-római kultúrákhoz (a mai felfogás szerint a szarmatákéhoz) tartozik az első nagyobb méretű hazai vízrajzi beavatkozás, amelynek maradványát Csörsz-árok néven ismerjük. Mindenképpen kiválóan szervezett társadalmi munka eredménye ez a hosszú védősánc. Hatását mutatja az érintett táj vízrajzára, hogy a Tárná Tarnabod és Zaránk, a Gyöngyös Visznek és Jászárokszállás között ma is benne folyik. Az utolsó holocén kori éghajlati fázist a végbement természetes klímaingadozásra utalással a megelőző szubboreális fázissal szemben szubatlanti periódusnak nevezzük. A szubboreális kiegyenlített, hűvös-nedves éghajlatával szemben ez bizonyos szárazabbá, enyhébbé válásra s egyszersmind nálunk a kontinentalitás fokozódására is utal. Nehezebb tájékozódni a csapadékmennyiségben bekövetkezett módosulásról. Hogy csapadékcsökkenés végbement, arra a vegetáció összetételében megfigyelhető különbségek és egyes talajföldrajzi jelenségek figyelmeztetnek. Geobotanikusok mutattak rá, hogy a bükk a megelőző szubboreális időszakhoz viszonyítva a jelenkori szubatlanti éghajlat alatt már korábbi elterjedési határaihoz képest visszaszorulóban van. Megmutatkozik ez az Alföld peremi egykori előfordulási helyén belül is, de a hegységi felső fahatár felől is. Kimutatható az éghajlatmódosulás a talajtakaró típusainak eltolódásából is. Az alföldek peremein az erdőtakaró visszaszorulása ugyan mesterséges behatás, az állattenyésztés és a földművelés következménye, de hogy nyomában a korábbi erdőtalajok az elmúlt 2000 év alatt sok helyen a csernozjom típus irányába fejlődhettek, azt csakis a klíma szárazabbá és szélsőségesebbé válása segítette elő. Az Alföldön korábban a bükk- nek is megfelelő éghajlat alatt ez nem következhetett volna be. Egyes kutatók a századforduló táján, de még később is megemlékeznek még újabb - állítólag a történeti korban lejátszódott - klímaingadozásokról is. A korábbi sejtéseket e téren is egzakt természettudományi megfigyelések kezdik bizonyítani, noha gyakran ellentmondva egymás eredményeinek. így pl. van adat a Kr. e. 130 és Kr. u. 370 között bekövetkezett lehűlésre és azt követő felmelegedésre (amely a XIII. sz.-ig tartott), míg más számítás szerint ez a lehűlés Kr. e. 530-ban kezdődött, és Kr. u. 220-ban végződött. Tükröződik a szubatlanti klímajelleg a folyók vízjárásában is. Ezt a hatást tendenciájában erősítette, fokozta a vaskori-római-népvándorláskori népek gazdasági életének mind szélesebb körű kibontakozása. A löszhátak erdőinek tatárjuharos tölgyesei, a homokvidékek pusztai és gyöngyvirágos tölgyesei elsősorban ennek következtében vesztették el a korábbi bronzkori kultúráktól megkímélt állományuk jórészét, mesterségesen kiszélesítve a neolitból átöröklött puszták területét. A klimatikus viszonyoknak 126
