Somogyi Sándor (szerk.): A XIX. századi folyószabályozások és ármentesítések földrajzi és ökológiai hatásai Magyarországon (MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest, 2000)
I. RÉSZ A MAGYAR-MEDENCE TERMÉSZETI VISZONYAI A FOLYÓSZABÁLYOZÁSOK ÉS ÁRMENTESÍTÉSEK ELŐTT
A hidrológiai igényük a zsombéksásokéhoz hasonló. Állandó sekély vízborítás. A száraz periódusokban is a talaj maximális víztelítettségét kívánják. Általában vékony tőzegrétegü síkláptalajon élnek, de gyakori a tőzeg kotusodása. A vízrendezéssel érintett láprétek ma már lápos réti talajon találhatók, többnyire agyagos tömött lápi fekün. E) időszakosan pangóvizes társulások Felszíni vízborítás nincs, csak a csapadékos években tavasszal jelenik meg a nyílt víz, rövid ideig. A talajvíz közel van, de a nyári időszakban a talaj felső 20-40 ernes rétege már nem telített vízzel. Ezért a neve kiszáradó láprét. Két típusát különítik el, bár mindkettőnek jellemzője a kék perje. Kékperjés láprét (Molinietum coeruleae) W. KOCH. Változó összetételű higrofil növénytársulás. Jellemzőek a kék perje kiemelkedő csomói és a gyér moha borítás. A társulás fő faja: a kék perje (Molinia coerulea MÖNCH.). Gyakori kísérő fajok: a posvány sás (Cares acutiformis EHRH.), a murvás sás (Carex panicea L), a csermely acat (Cirsium rivulare JACQ.), a buglyos szegfű (Dianthus superbus L), a széles levelű gyapjúsás (Eriophorum latifolium HOPPE.), az északi galaj (Galium boreale L), a réti boglárka (Ranunculus acer L), a kúszó boglárka (Ranunculus repens L.), az őszi vérfü (Sanquisorba officinalis L), a festő zsoltina (Seratula tinctoris L), a csonkaír (Succisella inflexa BECK.) és a nedvesebb periódusokban a nád (Phragmites communis TRIN.). Homoki láprét (Molinio-Salicetum rosmarinfoliae) SOÓ. A kékperjés lápréthez hasonló társulás, de elsősorban a Duna-Tisza közi buckaközi laposokban ismert. A növénytakaró nem zárt és általában fajszegény. A mohaszint hiányos. A fő fajok: a kék perje (Molinio coerulea MÖNCH.) és a cinege fűz (Salix rosmarinifolia L). A kísérő fajok: a deres sás (Carex flacca SCHREB.), a csinos ezerjófű (Centaurium pulchellum DRUCE), a szürke káka (Holoschoennus romanus FRITSCH.), a kormos csáté (Schoennus nigracans L.). Elterjedésük: az egész Alföldön elterjedt társulások, elsősorban a homokvidékeken (Nyírség, Duna-Tisza köze). A lecsapolások elterjedésüket nagyon lecsökkentették. Múltbeli és jelenlegi területüket még becsülni sem tudjuk. A kiszáradó láprétek termőhelye: az alföldi klímákban mindenütt megtalálhatók. A kiszáradó láprétek a higrofil és mezofil társulások átmenetét képviselik. A száraz periódusokat éppúgy átvészelik, mint a nedveseket. A társulásban ilyenkor a szárazságtűrő, ill. a nedvességkedvelő fajok felszaporodnak. Változatos, de leggyakrabban homokos talajokon alakulnak ki. Tőzegképződésük nincs. A vízrendezett lápos réti talajokon másodlagosan jelennek meg. A karbonátmentes réti talajokon a kékperjés láprét, a karbonátos réti talajon inkább a homoki láprét a gyakori. A kialakuló vékony és humuszszegény réti talajokon a nyílt, alacsony növésű kiszáradó láprétek találhatók. A higrofil lágyszárú növénytársulások térben és időben rendkívül változók, elsősorban a termőhelyük hidrológiai változását követik. Az alföldi vízrendezések ezeket a társulásokat érintették legerősebben. A felszíni vizeket (vízborítás) levezették, ezzel a nádasok, lápok, láprétek, mocsárrétek nagy része fokozatosan a szárazabb társulásokká alakult, vagy eltűnt. A vízrendezések hatására - a genetikai talajtípusok alapján becsülve 108
