Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983)
Hatodik fejezet
másféle is lenni! Vak és bolondító, amelyik, ha nem óvjuk meg magunkat tőle, akár elveszejthet. Akkor inkább csak sejtéseim voltak efelől, azok már voltak. Tizenhat évesen! De bármilyen megcsöndesedve méiázgattam én az élet dolgai fölött, és bármennyire elégedett voltam, amiért nem szaladtam az imént a kerítéshez a kisleánykához, annyira felnőttnek mégsem éreztem magam, hogy hívás nélkül édesanyám szeme elé merészkedjem. Majd szólít, ha akar - gondoltam, s megcsendesedve dolgozgattam a félszerben tovább, s olykor-olykor mozdulatlanul füleltem kifele. Hallottam, amint az edényekkel bíbelődik, s hogy a tűzhely ajtaja nyílik, csukódik... arra lettem volna kíváncsi, ha egyedül van, akkor is olyan igen egyenesen tartja magát? Akkor sem száll magába? Nem bántja, amit cselekedett? Bár ami igaz, igaz; én még mindig nem tudtam őt elképzelni, amint azt cselekszi. Hogy idegen férfit ölel... talán, mert édesapámmal mindig olyan méltóságteljes, majdnem kimért volt... akár egy idegen. Az pedig úgy nézett rá, mint a szentképre. Akartam, nem akartam, folyton ez járt a fejemben, sehogyan se tudtam érteni, magyarázni. Csak álltam a tény előtt, mintha felfoghatatlan, szemmel nem kísérhető természeti csapás pusztításán álmélkodtam volna.- Marci! Hát rnégis szólított. Kint állt az ajtóban szálegyenesen, csak finom csontú fejét billentette kissé oldalt, s hunyorgott a szeme, amint pillantása a félszer homályába próbált belátni. A hangját alig emelte meg, inkább rekedtes volt az, mint hangos. Az ő torkát is összeszorította valami, nemcsak az enyémet.- Édesanyám hívott? - léptem ki a fényes napvilágra.- Sütöttem egy kis vért... tudom, szereted - mondta, s egyre az arcomat fürkészte. Remegett a gyomrom, nem kívántam enni egyáltalán, de éppen most nem utasíthattam el! Szó nélkül lépdeltem végig az udvar hervadásában is rugalmas szőnyegén, a kipusztíthatatlan porcfüvön, amely a kút környékén mindig olyan zöld volt, tocsogó vizeket rejtő, mint a legzöldebb moha. De szerettem valamikor mezítláb tapodni rajta! Ez már a kicsi gyermekkorhoz tartozott, hanem most szíves-örömest visszaforgattam volna az idő kerekét odáig. 225
