Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983)
Második fejezet
nes. Egyre csak a nyakam nyújtogattam már az utcára kifelé jövet, ugyan meglátom-e? Ha észrevette, hogy bámulom, grimaszt vágott, s kiöltötte a nyelvét rám. Mifelénk ilyenkor a hátsó felünket szoktuk derékban meghajolva a csúfolkodónak mutatni, de engem nem vitt rá a lélek. Csöndesen elnéztem mellette, mintha észre se vettem volna a mai napon. De tudta a szemérmetlen, hogy még mindig veszkődöm érte - tudják, vagy megérzik azt a nők palánta koruktól halálukig. Nagy bolond voltam, el kellett viselnem, ami érte járt. Többnyire valamelyik fa törzsét támasztottam, s arra vágytam, bár volna itt egy szomorúfűz, az eltakarna engem teljesen, én pedig a levelei közül szabadon járatnám a szemem, amin jólesik. Egyszer azután a tavalyi tanító úr meglátott.- Nagyot csalódtam benned, Marci. Elvörösödtem.- Nem akartam én megbántani a tanító urat.- Elhiszem.- Jobb volt énnekem tavaly iskolába járnom, mint most, az már bizonyos. Elmosolyodott.- Ha az én szavamra hallgatsz, most talán még annál is jobb lenne.- Hát a föld? Hát apámék? Vállamra tette a kezét, s elnézett fölöttem.- Apád fiatalabb, mint én. Jó földjei vannak... fogadhatna valahonnan kisbérest, elbírná azt a gazdaság. A kiskését! Énnékem ez a fejembe meg se fordult, pedig színigaz. Ő meg hallgatott egy ideig, azután nem állta meg, hogy ne folytassa.- Ha lánynak születtél volna, édesanyád nem adna. De apádnak akkor is fogadnia kéne valakit maga mellé. Igaz-e? Hogy én lánynak? No, az volna csak a szép!- Tréfálkozik veiem a tanító úr.- Nem én, fiam. Hanem szavam ne felejtsd: a hatodik vagy akár az ötödik után is elmehetsz még a gimnáziumba. Böngészd csak a könyveidet szorgalmasan, ne sokat felejts. Majd csak beérik az eszed, ha sokáig élsz... Reméltem, csak nem egészen úgy, mint ő gondolta. De azért eltöprengtem én a dolgon: hozzá miért volt olyan jó iskolába 47
