Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983)

Második fejezet

Akkor szúrt belém először a gyanú: hát ilyen nagy dolog városi iskolába járni?

S ahogy teltek a hetek, egyre kevésbé fűlött a fogam a mi iskolánkhoz, s főleg ehhez a tanítóhoz, hiába. Hanem édesapám nem ismert irgalmat, a hat osztálynak pedig meg kell lennie. Ha ő kibírta a maga idején, bírjam ki én is.

Keserves két esztendő volt pedig, isten a tudója. Énnekem kivált.

Az is hozzájött, hogy az új tanító úr éppen a Dániel apja volt, de meg az is, hogy az földet sohase művelt, gyanakodtam, hogy sok éve nem is látott, mégis ő oktatott minket a gazdálkodásra! Valamikor méhei voltak, de hogy meghízott, ellustult, megszabadult tőlük idejekorán. De furton-furt a méhészkedésről beszélt. Én már inkább azt vártam volna el tőle, hogy a konyhakerti veteményekről mondjon valamit, mert édesapám megmegcsóválta a fejét, ha nagyanyám borsófőzelékről, paradicsomos káposztáról, karfiolról meg kelbimbóról prézsmitált. Nálunk odahaza a krumpli járta, a tészta, nyáron olykor tökfőzelék, paprika, paradicsom. A fejes káposztát meg tésztára, esetleg rétesbe tettük, de télire hordóba bizonyosan. Öreganyámnál én olyan finomakat ettem sokszor, azt se tudtam elképzelni, mi miből van! A kaporszósza kiváltképp jóízű volt. Mondtam is édesanyámnak, de ő csak szája elé tette az ujját, mint egy halovány gyertyát, jelezte, hogy hallgassak édesapám előtt.

Nem tudtam, miért nem szabad erről beszélni... valamikor mondott öregszülém olyat, hogy neki itt minálunk hallgass a neve... most emlékeztem vissza rá. A békességért hallgatott ő, de még nem jött el az ideje, hogy orrom beléverjem, elnémultam hát.

Mivel látnivaló volt, hogy az iskolában többé soha jól nem érzem magam, úgy véltem, hogy legalább az otthoni békességet meg nem háborítom.

Óraközi szünetekben mindig félrehúzódtam az iskola előtti nagy réten, s bizony újra csak a lányt lestem, aki engem néhány hónappal ezelőtt olyan igen megcsúfolt. Hogy elmúlt egy fél esztendő, amióta először láttam, nőtt valamicskét, s mintha vaskosabb lett volna őszre az orra, duzzadtabb a szája. Minden hibát föl akartam találni rajta, csak hogy elfordulhassak tőle végképpen. A nagy igyekezetem hasztalannak bizonyult, szerettem én így is, tán még jobban, vonzott ő engem, akár a mág46