Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983)

Első fejezet

nak nem lehet parancsolni, mint az embereknek. Azok aztán szívesen látogatták a kukoricatáblákat, főleg az erdőhöz közelieket. A saját földjén pedig az állított nekik csapdát, aki akart.

Bár édesapám soha ne állított volna - nem szerettem a vadhúst egyáltalán. Az én számnak, úgy éreztem, a vadhústól mindjárt halálszaga lett. Talán mert az elfogott állatok olyan nagyon szerettek volna a fogságból szabadulni! Egészen másképpen néztek, mozogtak, ijedeztek, mint a háziállatok. Nem értettem, hogy édesapámék miért nem látják ezt. Mindig csak arra gondoltam: én is így bámulnék mindenkire, ha idegenbe kerülnék, ha innen elszakadnék. Erről a bolondos képzelődésről régen leszoktam, de vadhúst, ha csak elkerülhetem, nem fogyasztok mégse.

A tanító úr látogatása elég nagy mellényt szabott rám, kivált, amikor az osztály előtt is megemlítette a mértékváltás gyakorlásakor, hogy igen nagy kár értem, ha megmaradok a faluban. Mi kell más a gyerek fejének? Ennyi elég ahhoz, hogy mindjárt fölfuvalkodjék, különösen ha a többiek irigykednek rá. Mert ekkor már az a leány is csak fölfigyelt néhány percre, engem meg azonmód elfutott a láng, úgy sütött, mintha a nyitott kemence szája előtt állnék, pedig belülről égetett az, nem kívülről. Mindig magam előtt láttam, egész nap valóságosan, éjjel meg álmomban. Hű, de alig akaródzott énnekem fölkelni ilyenkor! Ha meg nem tudtam könnyen elaludni, egyre terveket szőttem, hogyan szólítsam, miként kerüljek a közelébe. Ezerféle tervem volt, végrehajtani azonban egyet se tudtam, ha arra került a sor. Elképzeltem, hogy elszaladok mellette, s a kötője masniját meghúzom, hadd oldódjék ki. Én meg a szeme haragos villanására is kiváncsi voltam már. Ha árokcicát játszanak, arra is kész volt a tervem. Odakucorodom az árokpart szélére, ahol ő ugrik át, teszem, mintha elestem volna, ugyan rám ugrik-e, vagy elfehéredik? Mit látok az arcán? Látok-e valamit? Vagy amikor csendesen megáll valamelyik fa alatt, odamegyek, megkérdezem, nem szeretne-e szép folyami pontyot fogni, mert én megtanítanám.

Annyi lett az egészből, hogy amikor fogócskázott és mellettem szaladt el, kitettem a karom, mintha az üldözőjének akarnék segíteni, s elfogtam. El se engedtem hamarjában, pedig ütött- karmolt, ahol ért, mégis olyan boldog voltam, mint még soha az életben. Mikor azután az összekulcsolt ujjaim nagy nehezen

42