Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983)

Első fejezet

Már nekem jobb lesz odakint, gondoltam, s magukra hagytam őket. Eddig fülem hallatára össze nem szólalkoztak, most meg ennyiért! Nem értettem a haragot se, a félelmet se, de egyáltalán. Az ellenem való haragot meg kiváltképpen.

A közeli napokban előkerült még a dolog, főleg vacsoraidőn. De hogy én elmenjek valahová a sok, fekete zsíros földet itthagyni, no meg az édesapámat, hogy ne legyen, aki akár betegségében vagy öregségében mellette álljon és meggyámolítsa, tőle a földdel birkózás minden csínját-bínját megtanulja, s ahelyett tanítónak vagy papnak képeztesse ki magát, ez már teljes képtelenségnek tetszett énelőttem is. Mert láttam jól: boldogabb és szabadabb az az ember, akit semmiféle hivatal nem köt, aki a maga ura, maga gazdája.

Öregszülém pedig sehogyan se vélekedett, kérdeztem pedig. Azután hamarjában megengesztelte őt édesapám. Kár volt bántania azt a jó lelket. Még én is mondtam neki, hogy föld alá nem bújhat szegény, ha már él, nem tett az elibénk egy szalmaszálat se keresztbe soha. Pedig nemigen szerették a szüleim, ha én bármi dolgukról véleményt mondtam, de most csak egy barackot nyomott édesanyám a fejemre, s ezzel megvolt a helyreigazítás. Élhettem belé a világba békességben, mint eddig.

Olyan igazi nagy lelki békém így se volt nekem. A tanító úr néha-néha igencsak szemrehányón nézett - álltam. Sajnáltam őt, mert mindenkinek a maga elképzelése a becses, abban pedig ő már megcsalatkozott. Egy-egy jól számoló, ügyesen fogalmazó gyerekre olykor ráfeledkezett a tekintete, figyelte, mintha méregetné. Pedig a mi falunkban a földet senki föl nem cserélné a hivatallal - láthatta maga is.

Hozzánk mindig idegenből származott a pap, a tanító - de még a szatócs és a kocsmáros is. A sánta Kovácson kívül nem létezett helybéli a faluban, aki ne a földből élt volna. Nem lakott a környéken uraság, nem volt itt se kastély, se nemesi udvarház, csupa szabad parasztemberé volt a határ. Csak a szilasi erdő volt az érseké, az is inkább a vad, mint a fák miatt. Úgy hívtuk: vadaskert. Jókora kert volt az, én ugyan még nem jártam meg, nem is volt tanácsos. Egy vadőrt tartott az egyház, az kint lakott az erdőben, így azután soha nem lehetett tudni, mikor alszik, mikor csőszködik, s a betolakodót jogában állott megsörétezni, lett légyen az bárki.

Vadhúshoz azonban mégis hozzájutottunk, mert az állatok41