Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983)

Első fejezet

Egyre közelebb és közelebb kerültem a tornáchoz, a kavicsokból kezdtem kiválogatni a csokoládészínűeket. Nem tudtam, mennyi időt veszkődtem el vélük, amikor öregszülém kijött értem. Megnézte a maszatos kezem, sürgetett: mossam meg szaporán. Végre beengedtek engem is közéjük.

Apám igen komoly volt, anyám csakúgy. A tanító úr kedvetlen, öregszülém meg csak nézett egyikükről a másikára, én meg hogy ezt láttam, a továbbiakban már inkább a finom morzsára meredtem, ami pedig a finom porhanyós kifliből származott.

A tanító úr reszelgette a torkát egy kicsit, s hogy mindenki más hallgatott, kénytelen volt megszólalni. De már mind a két fülemben harangzúgást hallottam addigra.- Marci fiam... úgy illik, hogy tudjad, mért jöttem el hozzátok, mivel a te ügyedben jöttem. Szerettem volna, ha édesapá- dék ráállanak, hogy jövőre a városba küldjenek tanulni.

Megfordult velem a szoba. Még hogy a városba! Ott ugyan mi lenne vélem? Nem ismerek én senkit a városban, no meg itt volna Elvira is.- Ne ijedezzél, kisfiam - mondta édesanyám, aki fúrt csak engem nézett.- Nem vagy te ijedős, ugye, Marci? Meglepődtél, igaz-e? - így a tanító úr.

Meg nem tudtam szólalni, mintha a szám szélét összevarrták volna, de ki is száradt az hirtelen, a nyelvem a szájpadlásomhoz tapadt, s el se akart válni tőle.- Válaszolj, fiam, ha kérdeznek - szólt rám rekedt hangon apám.- Igenis.- Ezzel nem mondtál sokat, hallod-e? - mosolyodott el megkönnyebbülten.- Most hallja először - tette mellém a voksát a tanító úr.- Úgy látom, nemigen örül - vidámodott meg anyám.- Nem örülsz, Marci? Valóban nem örülnél, ha a városban tanulhatnál? - faggatott tovább a mi - úgy vélem - nemigen szívesen látott vendégünk.

Hogyan kérdezhetett ilyet, amikor én azt se tudhatom, eszik-e a városi iskolát vagy isszák? S kik járnak oda? Mit tanulnék és kitől?- Nem tudom, az milyen lehet - vallottam csöndesen.

38