Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983)

Első fejezet

- Nem ? Az utóbbi hetekben elég sokat beszéltem nektek róla.

Hijnye, hát nem megfogott? Mert én mostanában, ha papolásra került a sor, igencsak elengedtem magam. Nem érdekelt engem, csak Elvira, felőle ábrándoztam én, mint ahogyan miatta tanultam olyan veszettül, mert szégyenben maradni nem akartam. Hát most hogyan vágjam ki magam?- Egyiket se láttam még, se kívülről, se belülről.

A tanító úr hosszan, szomorúan nézett.- Nem baj, fiam. Majd még beszélgetünk erről - szólott csöndesen, fölállt, elbúcsúzott a szüleimtől s öreganyámtól. De ő már nem kísérte ki, hát kérdezősködtem, hogy s mint volt.- Ugyan, gyermekem. Látod, apádék nem akarják!- Hát öregszülém?- Nekem itt hallgass a nevem, érted-e? Azért vagyunk mi ilyen békességben együtt, mert mindig is ehhez tartottam magam. Majd apádék elmondják, ha úgy látják jónak - intett le keményen, ahogyan velem beszélni soha nem szokott.

Maga is megbánta tán, mert mindjárt kínálgatni kezdett a süteménnyel, s terelt át maga előtt a köznaplós szobánkba. Azt akkor még kemencével fűtöttük, odavaskarodtam hát a padkára. Langyos volt a hátamnak a búbos, pedig aznap már csak a gizgazt égette el benne édesapám.

Csukódott az utcaajtó, jöttek befelé ők is, de a tornácon megálltak. Öreganyám azon nyomban elkezdett beszélni, már nem tudom, miről, igaz, akkor se tudtam. Ilyen volt ő mindig, nem átallotta se a pusmogást, se a hallgatózást. Ma már igencsak meg tudnám becsülni ezt a tulajdonságát.

Azután bejöttek mind a ketten, szokott vasárnapi helyükre, a díványra ültek. Igen szép dívány volt az, plüss a huzata, s előtte az asztalon, kétoldalt a két bevetett ágyon ugyanolyan sötét plüssből való a terítő. Aztán már csak három szék volt a szobában, szépen az asztal körül, anyám ágya végénél a kemence a padkával, az ajtó mellett a nagy falióra, apám ágya végénél a láda, benne gyakrabban használt ruháink. Ennyi volt az egész, merthogy én a padkán aludtam, mióta kinőttem édesanyám mellől. Rá akartak beszélni a díványra, csakhogy emitt a kemence melegített, azt pedig szépséggel pótolni nem lehetett.- Elfele készülsz mitőlünk ? - kérdezte egyszer csak édesapám.- Én ugyan nem - erőlködtem, s mintha a vér a fejembe tódult volna.

39