Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983)

Első fejezet

No meg két konyhán a legkisebbik. A liba. kacsa tepertőjét, máját, s minden szárnyas combját nekem kínálgatták. Mindenből az első falatot, mindenből a legjobbnak ígérkezőt, mindenből a legszebbet. Én meg tettem, hogy nem bírom megenni, mert édesanyám volt a második illetékes mindennek az elején. Szépecskén gyarapodott is, inkább színe, meg mosolyogni kedve, mint egyéb, mert őbelőle már olyan gurulós, kövérkés asszony úgyse válik, mint öregszülémből. Más fajta - mondogatta édesapám gyakran. Gyönge fájú, mint öregapám volt, akit nem ismertem. A sírját tudom, hogyne tudnám. Mindszentkor gyertyát is gyújtok érette, csak éppen édesapám szüleiről nem tudom, hol feküsznek. Ha kérdezek felőlük, arra minálunk senki sem felel. Régen eltökéltem már, hogy várok még vele, s azután csak öregszülémet faggatom meg, ő biztosan mond nekem valamit.

Annyi ideig elmókoltam s ábrándoztam a kertünkben, hogy végül szólítania kellett édesanyámnak. Gondoltam, tán csak nem a tanító úr jött meg ilyen korán - de bizony hogy igen. Bent üldögélt már a tisztaszobában, édesanyám pedig a tükör elé egy festett köcsögben aranyesőágakat helyezett el, az asztalon meg a két nagy tál pozsonyi kifli. Dagasztott is a büszkeség engem! A tanító úr mosolygott. Nekem csak köszöntenem kellett, azután édesanyám kiparancsolt játszani azzal, hogy a közelben maradjak. Már ha a tanító úr nem lett volna itt, ezt úgy mondta vón édesanyám, hogy el ne bitangoljak. Csakhogy ő is megilletődött, vettem észre. Csak öregszülém nem - látott ő már különbeket az életben -, minden újdonságra, hírre, látogatóra ezt vetette oda, különösen pedig a pletykára. Legjobban azért haragudott, így aztán a falubéliekről én már lassan többet tudtam, mint ő.

Most azonban már nem szemléltem se kertet, se az ég felhőit olyan gondtalanul, mintáz imént. A drótkerítés kockáit kezdtem számolni, hogy gyorsabban múljék az idő, azt meg folyton elvétettem, abba is hagytam azután. Mindig szerettem a szecskázó hűvösét, betértem oda, de csak egyet-kettőt hajtottam a nagy morzsológép kerekén, eluntam azt is, üresen járt. Hanem az ünneplős ruhámban nem lehetett dolgozgatni, most meg a szorongató érzés újra beléállt a gyomromba, mert rólam folyt a disputa odabent, s akár bú, akár bá, jobb lett volna tudni még a rosszat is inkább, mint ide kicsapva találgatni, mi történhet odabent.

37