Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983)

Első fejezet

Kilöttyentette a mosdótál tartalmát a hátsó udvarra, tiszta meleg vizet öntött belé, s folytatta abban, s hogy az anyját ne bántsa meg mégse, mesélni kezdett valamiről. Akkor éppen a bajai piacról. Oda ő mindig szívesen ment. Panaszolta, hogy minek mennyi az ára, hogy az élelem filléres árú, de a rőfösnél, fűszeresnél akár minden pénzét otthagyhatta volna.- Ennek a gyereknek is, ni - mondta sóhajtozva hat-hét pengő egy pár gyönge kis félcipő.- Micsoda? Félcipő?- Nem engedhetem, hogy dorcóban járjon vasárnap a misére. A téli magas szárú... meg el is nyűtte már.- Ti tudjátok, lányom - fordult el nagyanyám, s még a hátán is átsütött a helytelenítés. - Hat pengő sok pénz...- Sok, nem sok... a lábam lejártam, de olcsóbb nincsen. Hát... majd meglátjuk, telik-e rá - tette hozzá engesztelőén.

Gyorsan eltisztultam a közelükből, kóricáltam inkább előbb az udvaron, majd a veteményesben. Nem szerettem azt, amikor az együvé tartozók ilyen óvakodva kerülgetik egymást, mert valamiről nem egyformán vélekednek... inkább jártam volna mezítláb egész nyáron. Hiszen azt is öregszülémtől tanultam, hogy amelyik hónap nevéből hiányzik az er, abban egészséges mezítláb járni, földre lehemperedni. Be is tartottam, meg sem fáztam soha. Édesanyám pedig úgyszintén megtanulhatta volna tőle... igaz, őt még én se láttam soha mezítláb, papucsa pedig ki tudja, hány volt, s hányféle! Nem cifrálkodott ő soha, de mindennek megadta a módját.

A veteményesben még csak a levesbe való zöldség magját, a retekét meg a salátáét vetettük el, s elduggattuk a bejárat mellett féloldalt a tulipánhagymákat. A hajtások szép egyenesen állottak már, mint a kicsi piros lándzsák, akadt olyan is, amelyik meglehetős nagy zöld levelet bontott ki oldalt, akár zöld lobogót tartott volna. Bent a sarokban, a gyümölcsfák során túl, napos, védett helyen a nagy melegágy, molinóhuzattal feszesen letakarva. Csak néhány napja készítette el, s vetette be édesapám, azon hát nem volt mit nézni még. A felásott, gereblyézett kerti föld már csupán a palántákra s a későbbi vetésre várt. A krumplira, csemegekukoricára... hej, de igen szerettem én ezt, különösen parázson sütve! A gyenge édes ízét a sütés csalta ki belőle a legjobban. Ma már ezzel se igen vesződik senki, bele a nagy edénybe mindet egyszerre, vizet rá, s adj neki, hadd főjön.

35