Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983)
Első fejezet
magot, kalácsot vagy éppen diót - amikor pedig a mienk már elfogyott.- Ne nézz mán ilyen bambán, te! Itt hárman pusztítjátok, s én magam vagyok - ölelt puha, domború hasához kedvesen. így már értettem, s mindjárt jobb kedvre derültem. Hogy mit ki nem módol az én tanítóm kedvéért! Ebédet is főzött: krumplilevest, lekváros derelyét. Hogy mi mindenre nem elég neki a tarka délelőtt - tépelődtem igen erősen. Áldott egy asszony az én öreganyám, őt még a büszke Elvira se tudná nem szeretni. Erős kísértést éreztem, hogy beszéljek felőle, azután a szégyenkezés mégse engedte kiejtenem a nevét, hál’ istennek. Pedig úgy hiszem, öregszülém azt is meghallgatta volna türelmesen, és valamiképpen megpróbált volna segíteni rajtam. Ma már csak mosolygok akkori magamon, és szánakozva gondolok vissza arra a kisfiúra, aki azt hitte, hogy a legerősebb érzés ellen van védekezés - megcsúfolására van vigasztalás. Másnap igen korán ebédeltünk, harangszóra már végeztünk is véle, öreganyám kivételesen átjött, hogy segítsen anyámnak tisztába tenni a házat. A hátsó konyhában ettünk, ott kínlódtak az asszonyok a mosogatással, az edények súrolásához én szaladtam ki a kerítés mellé tiszta homokért. Öreganyám igen türelmes volt egyébként, csak azt nem győzte kivárni soha, hogy a leves meg a galuskának való víz a maga rendjén felforrjon. Csak várt, várt egy darabig, azután hirtelen nagy sebbel-lobbal hátrébb húzta az edényeket, a tűzhely első lapját megszabadította a karikáktól s a nagy kerek lyukon kicsapott a láng. Hát ő erre húzta rá gyorsan a levest. Amikor jó erősen forrt, félretette, ennyi elég volt ahhoz, hogy csendeskén forrjon, s helyébe ment a galuskának való víz. Hogy ez felmelegedjék, és nyugodtan, egyenletesen lehessen a tésztát belészaggatni, már nem gallyat vetett a tűzre, hanem akácfát, jó vastagot. Igen finom volt a főztje, a galuskája sose maszatolt, de a mosogatáskor az edény fenekére égett kormot nagyon meg kellett homokkal dörzsölni, hogy örök időkre rajta ne maradjon csúfságnak. Azután a mosogatótálat rendbe tenni, majd az asszonyok kezét, az ujjaikat, a körmeiket, de súrolhatták szegények, egészen tiszta sohasem lett. Hogyan is lehetett volna! Öregszülém mindig vidám volt, könnyen beletörődött, hogy nem kisasszony ő, úgyse nézi senki olyan szemmel, tehát nem számos, de anyám elkeseredetten dörzsölgette a magáét tovább, fogát összeszorította, s nem szólott egyet se. 34