Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983)
Első fejezet
ségem. Akkor pedig hol van az a pont, ami támaszt biztosít egy ilyen zűrzavarban? Idáig okoskodtam, amikor eszembe jutott a hörcsög. Az ő számára is nagyobb volt a veszedelem, mint a reménység, hogy bosszút állhat. De jó lenne ezt is megbeszélni apámmal, de ezt igazán nem lehet. Csak egyszer látná a lánykát - elhúzná az orrát, tudom. Túlságosan firlefancos, túl városias... azt mondaná énnekem:-Te vagy a legbutább fiú a környéken. Vagy a világon? Nem látsz az orrodnál tovább. Éppen mint a hörcsög haragjában. Csakhogy nem haragszom - én Elvirára soha nem tudnék haragudni. Leülnék melléje szépen, beszélgetnénk. Őt elvinném titkos helyünkre, amelyiket csak édesapám ismer. Megtanítanám mindenre, amit már tudok, s amit az iskolában nem tanítanak. Hogy melyik vadmadárnak milyen a szava, s hogy merre- felé tanyáznak az erdőben fácánok, merre őzek. Hol találni olyan röpülős virágot, mint az ő kötője, és hol sötétkéket, amilyen a nézése, ha éppen rám találja vetni. Nálunk öregszülémen kívül mindenki barna szemmel él, milyennek látja a világot az, aki búzavirágkékkel nézi ? Ugyanolyannak ? Ezt be szívesen megkérdezném tőle. De csak tőle, a többi hiába szép, hiába fürge, s hiába okos, figyelmes, mosolygó, játékos kedvű... énfelőlem lehet bármely másik bár olyan, mint a festett kép, legyenek csak másnak szeretői. Ilyesmiken töprengtem én azon a szombaton, aligha vettem hasznát az iskolának, s aligha vette hasznom a tanító úr. Többször is rajtam feledkezett a nézése, egyre jobban izegtem- mozogtam a nyikorgó, tintafoltos padban. Egyszer csak megszólított :- Tán beteg vagy, Marci fiam? Felálltam, mert úgy kell azt - s összeszorult a torkom. Csak ríva ne fakadjak itten - gondoltam.- Kóválygok egy kicsinyt - vallottam bűnbánóan s megrettenve. A fejét csóválta:- Ha attól kóvályogsz, hogy mit akarok megbeszélni apá- dékkal, hát ne kóvályogjál. Terólad semmi rosszat.- Igenis - rebegtem halkan, s hogy intett, leültem, de mintha szállni vágyott volna bennem valami, nem éreztem keménynek a padot, se tagjaim súlyát, s ahogyan a szívem repdesett, az 32
