Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983)

Első fejezet

indulok. Inkább akármit kibírtam volna, csak édesanyámék ne tudjanak az én nagy szégyenemről: Elviráról.

Arra gondoltam, viszek magammal horgokat, a kisebbik merítőhálót, bicskát, egy fél kenyeret - s majd megélek valahogyan a saját ügyességemből. Ha elunom, bevárom Meszesen az első hajót, biztosan hasznomat veszi azon valaki, hisz sok mindenhez értek már. De azután felködlött előttem anyám szomorkás, szelíd orcája, s elfakadtam ríva. így aludtam el azután, s reggelre kelve már láttam, hogy a szökést eltervezni könnyű, megvalósítani nehéz. Szombat lévén szüleim már korán piacra mentek, hozzánk meg átjött öreganyám tenni-venni a ház körül. Hát most már őrá hozzak olyan bajt, hogy engedett megszökni? Ezt a vétket semmiképpen se követhetem el, örök életre beteggé tenném szegényt, tán mosolyogni se tudna soha többet. Olyan álmos voltam, alig láttam, de ő csak ászentált, hogy keljek már föl, s odakészített nékem az asztalra egy nagy csupor tejeskávét. Attól, hogy megpillantottam, eleredtek a könnyeim, félvakon tántorogtam a mosdótálhoz, hogy lemossam arcomról az árulkodó nyomokat. Nagy nehezen sikerült.

Mielőtt iskolába indultam volna, öreganyám még megbabusgatott, s ijedten észlelte, hogy kezem jéghideg, a homlokom forró. Mindenáron ágyba akart parancsolni. De ha arra gondoltam, hogy egész nap, s a vasárnapi misén, holnap se láthatom a lánykát, az jobban fájt nékem, mint az alvatlanságtól piros szemhéjam; elmentem mégis.

Hiába tanultuk, hogy akinek egy csöpp esze legyen csak, azt már az értelem kormányozhatja. Nekem az értelmem egyre azt súgta, rá se nézzek többet egy leányra se, nemhogy arra, aki selyembugyogót hord, meg olyan a haja, mint a-kirakati babáké. Hiába vélekedtem így: Elvira már nyilván észrevette, hogy mindig őt bámulom, meglátni azt ajka pintyerítéséből, okosabb lett volna rá se hederítenem. De amint elfordultam a csoporttól, hogy még csak ne is lássam, mintha szögeket vertek volna a tarkómba, arra meg drótot kötöttek volna azok a fehér félholdas körmű, finom kis kezek, s rángatna vele, mint hal a peca- botot - hogy vagy engedek vagy belészakadok -, visszafordultam én. Kérdem akkor: minden úgy igaz, mint ahogyan az értelem szaváról oktattak minket? A többi törvény se érvényes törvény, ha az emberben valami tiltakozik ellene? Mert nem a fejem reszketett: kezem, lábam, gyomrom és minden más belső31