Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983)

Első fejezet

som előtt. Elkezdődött bennem valami új, a belső derű bomlása, a gyanakvás születése, ami olyan mélyen kezdődött s oly titokban, hogy észre se vettem, csak amikor már megvolt, és minden cselekedetem meghatározta. Nem adtam oda olyan könnyű szívvel a számtanpéldáimat lemásolni, nem segítettem, legfeljebb igen keveseknek a helyesírásban, s nem kívánkoztam úgy játszani se a társaim közé, mint előtte.

Nekünk akkortájt játékunk nem is volt, talán a jobb módúak- nak labda, télre szánkó, no meg ugrókötél mindenkinek. Egyik se olyan játék, amellyel magában is jól elüti a szabad időt a gyermek.

Ebből következik, hogy még jobban szüléimhez tartoztam, no meg öreganyámhoz, mint a mai gyerekek.

Sokan azt papolják, hogy minden hántást el lehet és el kell felejteni, megbocsátani. Nekem az nem sikerült akkor. Mostanában már jobban lepereg rólam a piszkálódás és szenny, de még most se nyomtalanul. Csakhogy kifelé semmit sem láttatok belőle, már megokosodtam annyira.

Akkor még olyan voltam, mint a gyönge gödölye, a bensőmben éppen talpra állni tanulgattam - talán az első megcsalat- kozás a legjobbkor jött ahhoz, hogy edződjem a következőig.

Anyám akkoriban, az emlékezetes kétszer-ebéd óta lassan erősödött, tavasszal-ősszel egyre több alkalommal ment apámmal a földekre, igen szerette a paprikát kapálni, szénát gyűjteni - a könnyebb munkákat, de hamarosan már kukoricát faty- tyazott. Ezért én hetente legalább egyszer eljártam halászgatni, s az a csoda esett meg vélem, hogy naplementen jobb volt a kapás. Öreganyám látta el a házimunkát odahaza, hajói vélem, legfeljebb, ha negyvenöt, negyvennyolc éves lehetett. Elárulta nékem egyszer, jókedvében, hogy mi volt öregapám legkedvesebb nótája, én meg fontosságom teljes tudatában dudorász- gattam halkan, miközben a család élelmét próbáltam megszerezni a folyóparton:

Bazsa Mári libája

beúszott a Dunába.

Kettőt lépett utána,

sáros lett a Bazsa Mári fehér alsószoknyája.

*

26