Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983)

Első fejezet

Duna vize de magos - Bazsa Mari de gangos!

Mit ér a gangossága,

ha a bálban leesett a fehér alsószoknyája.

Miközben dudorásztam, elmosolyogtam magam, mert a nagyanyámhoz aligha fűzhette öregapámat a nóta, mivel ő nem Mári volt, hanem Kata. Az igaz, hogy Bazsó. De nem Bazsa! No, mindegy, nekem szép kevés közöm volt hozzá. Csak annyi, hogy a gangos kifejezéssel akkor találkoztam először - ízlelgettem, büszkén lépegettem, próbáltam gangosán járni, s magát a szót igen megszerettem. Azóta már tudom, hogy nem ismerik mindenfelé az országban. S hogy ezen a vidéken csak azok érzik igazán jól magukat, akiket anyanyelvűk is ideköt.

Akármilyen messzeségbe szakadnak el, akármilyen hosszú időre, megtérve újra egy-kettő itt érzik otthon magukat. Mindennap lelünk valami kincset, újat, becseset. Ahol igazán otthon vagyunk, ott naponta gazdagabbakká leszünk.

Már gyerekfejjel elgondoltam, hogy jó néhányszor megvallatom én öreganyámat szép nótákért. Őt nem volt nehéz, mindig nevetésre állott szeme-szája, mozgása meg, mint a csíké. Olyan kedves, fürge teremtés volt, hogyha édesanyám nem lett volna gyönyörűségesen szomorú és szelíd, bizonyára öregszülémet szeretem a világon a legjobban. De így nem tudtam, apám végett ő a második vagy harmadik helyre szorult-e? Boldog gyerekkorom volt mindenképpen - volt, aki szeressen, s volt, akiket én szeressek. Nagy ajándék ez minden korban, bár az ember keveset gondol vele. Úgy veszi körül a jó melegség, mint a levegő - s hogy az elfogyhat egyszer, a fejében meg se fordul. S hogy ő maga változhat meg észrevétlenül, az még kevésbé.

Kora tavaszon, amikor a negyedik elemit végeztem, meghalt a plébánosunk szakácsnője. Éppen a halálhullám idején, ahogyan azt a márciusi időszakot minden beteges élőre veszedelmesnek tartja a tudomány, s ahogy azt valamelyik tudós legújabban elnevezte. Nem volt még közkézen a Természettudomány vagy hasonló hetilap, netán folyóirat, mint napjainkban, az öregektől mégis tudtuk jól, hogy a halálnak miféle szokása van, mikor arat szívesen; tavasszal meg ősszel. A városi embernek nyilván a tudomány szükséges ahhoz, hogy ilyesmire rányissa a szemét. No, ha így van, a tudományos fölfedezés ala27