Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983)

Első fejezet

néztem, néztem a vizet, kis híján beléugrottam, hogy elemésszem magam. Ki hisz már énnekem? Csakhogy piszkos is, hideg is volt a víz, nem fűlött hozzá a fogam. S amikor már igen fáztam, csak fölkerekedtem, de nem haza, hanem öregszülémhez in­dultam. Összecsapta a két kezét, amint meglátott, hogy ugyan engem meg mi lelt? Ríttam, s nem mondtam el neki mindjárt, de szép lassan kiszedte azután belőlem. Mindjárt fülön fogott, vitt anyámhoz. Ő meg csak rám pillan­tott, s majd hova lett szegény! Pedig akkorra már öreganyám úgy-ahogy megnyugtatott, de édesanyám így is azonnal észre­vette, hogy nagy baj van. Apámnak biztosan föl nem tűnt volna. Azért mondom én, hogy az ember a külső világot, az asszony meg az emberi szíveket ismeri jobban. No, akkor édesanyám tiszta kötőt s fejkendőt dobott magára, a konyhaszekrény fiókjából elővette a piros ceruzám, amelyik­kel az este a meglámpázott tojásokat jelölte, s indult a tanító úrhoz egyenest, az én ügyemet mindjárt rendbe tette szépen. A Török Dániel pedig éppen a napokban kért tőlem valami apró szívességet - palántákat a melegágyból -, odaadtam. De még ma sem tudok úgy ránézni, hogy a szívem sajogni ne kezd­jen, s a kezem ökölbe ne szoruljon. De egy Török Dánielért sem válók hörcsögemberré, ha minden ízem azt kívánná, akkor se! Éljen, s haljon meg békességben, soha nagyobb jólétben, mint most van. Mert ezzel nincs mit dicsekednie a szerencsét­lennek. De nem felejtem el, hogy neki köszönhetem legelső megaláz­tatásomat, normális ember az ilyet nem felejti. Sok tanulságot ugyan nem vonhat le belőle, hacsak azt nem, hogy az irigy kutyák ellen nincs mit tenni, s hogy a patkány akkor is bűzlik, ha emberbőrbe bújt. Akkortájt azonban nem voltam ilyen bölcs, nem értettem, hogy mi történt s miért. Évekig fizikai fáj­dalmat éreztem miatta, hideg, ellenséges szorongást a mellka­somban szívem vagy gyomorszájam tájékán, ami kiszárította a szám, a tarkómon pedig olyan nyomást okozott, hogy meg­szédültem tőle, holott továbbra is én maradtam a tanító úrék bevásárlója. Újra és újra ott álldogáltam a fűszerillatú boltban, ameddig csak húznom lehetett az időt. Én azután egy percből legalább kettőt varázsoltam, úgy mozogtam, akár az őszi légy, hanem már ez sem okozott olyan örömöt, mint megcsúfoltatá­25

Next

/
Oldalképek
Tartalom