Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983)

Első fejezet

Akadt: éppen negyediknek - jóval kisebb a kecsegéknél, mert a harmadik megint az volt. Az utolsót, a pontyot reám hagyta édesapám - fogjam ki, ha tudom.

Máig se felejtem első halászatom hihetetlen örömét - a kezemben rángatózó bot bűvöletét, apám elismerő pillantását. S azt se felejtem, milyen gonddal tüntette el a fűzfa alatt minden nyomunkat, s meddig gyalogoltatott a parton lefelé, hogy a falut megkerülve érkezzünk haza.

Nadrágfoltozó ünnep volt aznap, már nem emlékszem, melyik. Olyan ünnep, amelyik az is meg nem is, mint a nagypéntek, vagy az Ádám-Éva napja. Ez éppen egyik se volt, valamelyik Boldogasszony lehetett talán. Ilyenkor dolgozni keveset szabad, sokat nem illik, délután meg tilos. Édesapám otthon maradt, segített halat tisztítani, anyám hagymát készített elő, s tésztát gyúrt a halászléhez.

Nekem nagy dolgok jutottak: a fényes pikkelyek s a nagyokat pukkanó hólyagok, no meg a bizonyosság, hogy öregszülémet kész ebéddel lephetem meg, mert ő el nem jött semmi hívásra a lányához délidőn. Azt ő megalázkodásnak érezte - mások voltak a szokások, mint manapság. Most ugyan leginkább a fiatalok mennek a szülékhez vasárnap, családostól, főleg akik a falujuktól már végképpen elszakadtak, s ide a szomszédba, városba húzódtak lakni is, dolgozni is. Ők bezzeg nem érzik megalázónak a minden hétvégén megrendezett sáskajárást. A szegény öregeknek majd a lelkűk szakad ki a nagy igyekezetben, hogy szó ne érje a ház elejét.

Mi akkortájt elvittük nagyanyámnak az ebédet takarosán, kosárban, fehér szalvéták között - jó bőségesen. Néha hétköznap is, de vasárnap biztosan. Mire való volna a gyerek a háznál, s meddig tart annak odáig elfutni, hisz fiatal, fürgék a lábai. Estefelé pedig szépen felöltözve az egész család elment meglátogatni az öreget, aki nyáridon gyümölccsel, télen keltkalács- csal vagy süteménnyel kínálta vendégeit. Az én öreganyám olyan vékonypitét sütött, hogy azóta se ettem olyat - később megvallotta, hogy a tejfölt soha nem sajnálta belőle. Emlékszem a réteseire: a káposztásra, a kelt sós-tojásosra, de a kukorica- máléjára is. Megszárította ő a citrom- és narancshéjat, hol melyik volt éppen a kék virágos tálkában, azt reszelte belé.

Szép család voltunk mi, békességben éltünk. Én különösen örvendeztem, ha az ő arcán elömlött a boldogság. Kicsi, fcö17