Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983)

Első fejezet

vérkés asszony volt, nevető arca akár egy friss fánkkal tele tál. Az özvegységét úgy viselte, mintha ura soha nem lett volna. Nem sokáig volt, elvitte egy nyári tüdőgyulladás fiatalon, néhány nap alatt - méghozzá aratáskor. Szorgalmas ember létére igen kimelegedett a nagy hőségben -s a nehéz munkában, s egy hirtelen jégeső minden lakott helytől messze megtette a magáét. Azóta a mi földünkön bizony ott a szerszámoskamrának csúfolt kulipintyó, csak éppen szerszám nélkül. A kocsi saroglyájá- ban vagy ülésén pedig a lópokróc meg a berlinerkendő. Anélkül apám ki se fordul a kapun. Mert elve, hogy a fiatalság csak figyeljen az öregek beszédjére, még ha olykor csacskaságot szólanák is, türelemmel legyen hozzájuk. Ezt kívánja a tisztesség, no de az is előfordul, hogy tanulni lehet tőlük valamit. Bár édesapám addigra már mindent megtanult az öregebbektől, amit csak lehetett - úgy véltem. Kivált, hogy árvagyerekként, szolgálni jött ebbe a faluba, s lám, mire jutott máris! Mert fülelt, mint nyúl a barázdában, s örülni tudott mások nagy eszének csakúgy, mint szerencséjének. Pedig ezt tudni a legnagyobb kincs, ami embernek juthat, a mai eszemmel is vallom.- Az emberek olyan irigyek egymásra, mint a kutyák - mondogatta, miközben a halat nyúzta-húzta hallgass tehát róla, hol s hogyan fogjuk a halat.- Másoknak is jutna - vetettem közbe, de haloványan.- Se másoknak, se neked - nézett rám szigorúan. - A fél falu ott nyüzsögne, fékomadta! Erre nem gondoltál?

Erre nem. A fél falu...?- Gyerek ő még... honnan tudhatná szegénykém - szólt közbe édesanyám pártfogón.- No meg a vérről... különösen hallgass, te!- Még megégetnék végette édesapádat - mosolygott szelíden, kicsit csúfondárosan anyám.- Ha az nem eshetne is meg... csúfolódnának, míg embervér nem folyna...

Ez már nagyon csendesen formázott mondat volt, nagyon kemény.- Hiszen ha tényleg sikerül! Miért szólnák meg?

Apám az üstökét vakarta csuklója csontjával, mivel a keze a pikkelyektől csupa mocsok volt.- A Gazdakörben mesélt róla Kutyifa Bandi bátyám... holtáig gúnyolták vele. A beetetéssel. Holtáig? Még a síron túl is.

18