Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983)

Első fejezet

Valamikor a legszebb leány volt a környéken, ha igaz, amit öreganyám váltig bizonygatott nekem. Az asszonyi élet sápasz- totta meg - törölgette ő is szeme sarkait ilyenkor, s elfordult tőlem kedvetlenül. S hirtelen színt váltott, mindig ugyanúgy:-Terád nem haragszom én... se apádra. Legfeljebb a fönt- való Úristenre, ha egyáltalán lehet valakire is... mert olyan ám Isten irgalma, mint a te rongylabdád, fiam. Minél nagyobbat rúgunk bele keservünkben, annál messzebbre gurul. Legböl- csebb úgy fogadni mindent, jót és rosszat, mintha mindig jót kapnánk.

Ezzel az okoskodással nemigen értettem egyet. Annyit hámoztam ki az egészből, hogy anyámnak jobb egészsége és kedve volna tán, ha itt maradt volna öreganyám szép nagylányának örökre. Mert gyöngy volt a nevetése, nádsuhogás a szoknyája hangja - no, én se gyöngyöt, se nevetést nem tudok fölidézni, ha visszaemlékszem reá, s könnyen lehet, hogy csak öreganyám álmodta mindezeket a sosemvolt gyönyörűségeket leányáról, ahogyan azt a vénasszonyok szokták. Valami tüske mégis megmaradt bennem, mivelhogy éppen énrám s apámra nem haragszik ő anyám sápadtságáért.

No hiszen jobb is, hogy nem értettem én ezt egészen akkor. Szabad voltam, mint a madár, egyik szülőm se nagyon háborgatott, s mikor minek jön el az ideje, bármerre csavarogtam a határban, elárulta nekem a templomtorony órája, s a muszájra mindig hazaérkeztem, ez pedig az állatok etetése volt. Ha szórtam a csirkéknek, hangalevelet, csalánt aprítottam, és darával hintettem meg a kacsáknak, libáknak, ha a krumpli apraját megfőzte anyám s azt én könnyen nyomogattam szét a langyos moslékban, s a korpán, árpadarán kívül még a só is eszembe jutott, s azzal kavargattam egyformára a két vödör disznóeledelt, anyám könnyű keze egy-egy pillanatra megpihent a fejem búbján - mindjárt úgy éreztem, szárnyaim nőnek, egyszerre felröppenek, s magammal viszem őt is, meghintáztatom, hátha akkor hallanám végre azt a gyöngy-nevetést ?

Hanem a mosolygását láttam ilyenkor... akár a festett Máriáé, olyan volt. Talán a csöndes mosolyáért szerettem őt olyan nagyon. Sokszor elnéztem fehér arcát, amelyen akkor még a szeme alatt se volt árok, egyenletes fehér volt az, olyan formájú, mint egy-egy gyönge akácfalevél. Szeme, szemöldöke, haja sötétbarna, még ajka is, mintha valaki egyetlen sötétbarna ceru12