Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983)

Harmadik fejezet

- Melletted jobban érzem én a szegénységet - mondta végre igen halkan, szemét lesütve.- Fölhúzhatom a régi göncöm is.

Rám nézett, s már megvidámódott.- Miért húznád? Nem irigyellek én...- Hanem?- Ha én azt tudnám, te Marci! - s nevetett. - A plébános úr mindig azt prédikálja, hogy ezer ördög lakik bennünk. No, bennem egy biztosan lakik, amelyik arra biztat, hogy fogjak vadat az erdőn.- Nem vétek az! - kiáltottam, de meghőköltem azért. Hát Lidi néném ezt próbálta eltitkolni előlem az imént!- Nem-e?- Ha engem kérdezel...- Majd a jegyző úr megmondja - babrálgatta a kopott viaszkost elszomorodva. - Hiába húz engem tehozzád a lélek...

Elhallgatott, én meg vártam. Ha akartam, se tudtam volna megmozdulni. Ilyen lehet, ha a fényes szőrű, jól tartott borjúbikát homlokon ütik a taglóval. Azután meg azt gondoltam, ha már belekezdtél, mondjad végig, egykomám. Mert más se hiányzott nekem akkor, mint hogy még a pajtásom is elveszítsem. Olyan zárt volt a mi családunk, olyan szűk... se testvér, se unokatestvér... én meg mással komázni nem akartam, eszembe se jutott... Koraérett voltam esztendeim számához képest, tudtam magam is. De a megerőltető munkát, a nem neki valót könnyebben elbírja a suttyó legényke, mint szíve fájdalmát, megtapasztaltam már.

Jóska nem folytatta, az ő torkát is igen szorongatta valami, s az anyja közben bependerült. Hát a téli fagyban, odakint is nem egy ingvállban tartózkodott? Odafutott mindjárt a tűzhöz, majd ráborult, úgy melegedett.- Akad tán egy réklije még, édesanyám! - szól rá Jóska keményen.

Lidi néném meglepődött, arcát elfutotta a láng. Most látszott, hogy az övét is telehintette szeplővel a teremtő tisztességesen, nemcsak a fiáét.- Még a földből se nőtt ki, nézd csak, s már az anyjának dirigál! Nehogy a kedvedért a perzsakendőm kanyarítsam a nyakamba.

Neki ez volt a büszkesége, a nagyanyjától rámaradt perzsa115