Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983)
Harmadik fejezet
kendő. Szép is volt az, ha magára vette, olyan volt, mint bármelyik jómódú gazdáné.- A réklit mondtam. Az asszony felkapta a fejét.- Mi bajod, mondd csak! Most már kard ki kard, ha fene fenét eszik is - gondoltam.- Hogy öregapám gúnyáját rám erőltették. Az a baj - mondtam kíméletlenül. Felálltam, de mintha gólyalábakon léptem volna, nem éreztem én a talpam alatt a földet. - Köszönöm a Lidi néném kedvességét - préseltem ki magamból nagy keservesen az illendő köszönömöt, azzal neki az ajtónak. De szinte vakon, mert nem a helyén kerestem a kilincset, hanem a másik oldalon.- Egy tapodtat se mégysz! - állta el az utamat Lidi néni.- De bizony elmegyek.- Mit mondtál te ennek az áldott jó Marcinak, bitang! - kiáltott a fiára.- Semmit - siettem válaszolni.- Halljam csak! Mit mondtál?- Guba a gubához, azt! - kiáltotta Jóska, inkább nekem, mint neki. Azt még láttam, hogy Lidi néném elfehéredik. Úgy megrökönyödött, hogy mozdulni se tudott, én meg, uzsgyi! - ki az ajtón, mintha soha itt se jártam volna. Szégyelltem hazamenni Jóska nélkül meg ilyen korán, elindultam az erdőnek. Láthatom én egyszer azt úgy is, hogy csak sétálgatok benne, mint az urak. De a szilveszter meg újév napja jutott eszembe: mit csinálok én akkor játszópajtás nélkül ? Mert bár szerettem a szüléimét nagyon, fiatal a fiatalhoz húz, ha ünnepel, különösen. Épp úgy éreztem magam, mint amikor Elvira lökött félre. Fájt nekem mindenem, s minél tovább hurcoltam magamban ezt az új kínszenvedést, annál erősebben sajgott, míg meg nem dühödtem istenesen. Azok a fehérrel tetézett nagy fák, ha beszélni tudnának! S az arcomat, ruhámat tépő kopár, elárvult gallyak! Igen szégyelleném most magam, mert megvannak mi ig majdnem mind, beszélhetnének éppen arról is, miként mentem a sűrűbe közöttük vakon. Vakon a hidegtől, a fagyó fehérségtől, vakon a könnyeimtől, s elátkoztam ezt a nyomorult világot, amelyben 116
