Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983)

Harmadik fejezet

Nevetett.- Kétszeresen jót... a jónál is jobbat. Majd otthon megtudod, fiam. Csak azután meg ne bánd! Mert látod, bármerre járjon is, mindenütt tanulhat valamit az ember, amit, ha tehetsége van hozzá, hasznára fordíthat. Bezzeg aki lusta... hogy inkább az anyafölddel hordatná magát, semhogy lépkednie kelljen, az akár a világra se jött volna.

Vártam nagyon, hogy megdicsérjen, de többet nem szólt. Mintha, amit én dolgoztam a gazdaságban, már el is felejtődött volna. Mindig így lesz ezután? Hogy aki a magáéban dolgozik, nem áldozat? Nem dicsőség? Vagy egyszer azt mondják: „de ügyes vagy, gyermekem, jó gazda válik belőled” - azzal kész? Mert én bizony csak most, karácsony tájára heverésztem ki tagjaimból a fáradtságot, mentem volna szánkázni, ha nem szégyellem. Mert aki maga ura-gazdája, annak már nem való az olyan, nem számít az gyereknek többé. De a vágyakozás engem még odahajtott a kiserdőre, annak is csupasz dombjára, vagy akár a Dunára... s pedzeni se mertem, hogy lehet-e, szabad-e?

Másrészt meg, hogy édesapám hazajött, már csak suttyó legénykének tartottak, ha ugyan nem kevesebbnek. S nálam idősebbek is lejártak még a jégre... emlékszem tavalyról. Birizgált, de nagyon, hogy ilyenkor már lányok repdesnek odakint szánkón, vagy csupasz cipővel a csupasz jégen... jó lenne azokat elkapdosni tekintettel, s ha úgy jön sora, akár kézzel. Hátha a szünetben Elvirát is megláthatnám, s ha rúttá lett, legalább elfelejteném. Van a mi falunkban elég, minden második ujjamra juthatna egy-egy lányka, ha nagyon akarnám, de kutya egy természetem van, hogy még mindig csak az az egy hiányzik, amelyik pedig meg se lát engem. Könnyű a nótában eldalolni, hogy:

Már azt hitted, mindig így lesz, hogy szeretőm soha nem lesz, angyalom, galambom.

Hej, már pedig van is, lesz is aki nálad jobb is, szebb is, angyalom, galambom.

Édesanyám be sokszor dalolta azon a kedves, cirpelő hangján! De ahányszor rákezdte, már fordultam el, nehogy véletlenül

108