Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983)

Harmadik fejezet

Ha látta is, hallgatott, mint a sír.

Ha netán tudta, mi történik velem, leginkább azért hallgatott.

Kisvártatva melléje ültem, lestük a pecabotokat szó nélkül, bámultuk a lustán lefelé tartó, alig-alig fodrozó folyó vizét, amely oly nagy kárt okozott nekünk, s amely miatt sokkal több munka szakadt ránk. Mert ha nehéz is az aratás, a kukoricatörés - palántát duggatni meg térden csúszva leszedni az uborkát, paradicsomot, borsót, zöldbabot, zöldpaprikát, káposztát, karalábot -, az se könnyű éppen, s főleg nem az, ha mindennap ismétlődik.

Öregszülém nem szeretett piacozni, de annyi töméntelen zöldségfélével kénytelen volt. Éjfélekig csomóztuk az újhagymát, leveszöldséget, retket, ha piacra készült a városba. Igen kis pénzt hozott haza mindig, az is keveset ért, pedig télire le- foglalózta már a fát az erdésznél, azt kellett törlesztgetni. No meg ő a fűszerekről nehezen szokott volna le, még mindig szorgalmasan gyűjtögette, ami éppen megvásárlásra kínálkozott. Borsot, szegfűszeget, fahéjat - mikor mit. Csillagánizs már nem akadt se égen, se földön - vett ánizsmagot. A narancsnak ízére se emlékeztünk, hiába volt meg a nagy barátság az olasz kormány meg a magyar között, a narancs nem jutott el idáig. Mondta is öregszülém, várhatunk vele a háború végéig, mert ha a németek a nyár közepén Oroszország ellen fordultak, abból nem marad ki egy baráti állam sem, ezért azután minden élelemnek nagy lesz a keletje, nem kell tékozolni. Ha akadt egy-egy szabadnapja a kinti munkától, már befőzött, savanyított mint a megszállott. De soha többé nem említette, hogy beszélgetett tanult emberrel is, és hogy ezen felül mi a véleménye a háborúról. Ellátta a szatócsékat minden télirevalóval, cserébe befőttes üveget kért. Azok meg adták. Kifigyeltem volna én a gondolatait is, de most már óvatosabb lett, nem hagyta.

Csak édesapám jönne haza, bánnám is én a háborút! - sóhajtoztam. Még egy puskalövést se hallottunk eddig, a hadak meg úgy masíroznak, mint a parancsolat, minden katonanóta erről szólt. Mégis nagy dolog volt az, hogy a kis Magyarország egymás után csatolja vissza a húsz esztendeje elrabolt területeit! Senki nem mondta akkor, hogy nem jó vége lesz ennek. Hogy nem sejtette vagy nem merészelte senki mondani - ezt eldönteni már nagyon nehéz. A leventébe járó fiatal legénykék csak- csak emlegették a nagy hazafiságot, de a felnőttek inkább azzal

99