Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983)
Harmadik fejezet
törődtek, milyen lesz a termés. Meglehet, hogy szépek a fenyvesek az erdélyi hegyekben, csak közelről ne kelljen látni őket. Potát is próbáltam faggatni, odahaza őnáluk hogyan vélekednek a világ folyásáról.- Énelőttem sehogyan - válaszolt foghegyről, nem háborgattam tehát. Azért-e, mert jó ideig csendben voltunk vagy miért, szép halakat fogtunk, siettünk velük hazafele, otthon meg elosztottuk egyformán.- Elárulod-e a helyünket?- Majd ha bolond volnék! - nevetett. - Ha minden kötél szakad, mégis inkább halász leszek én, mint kovácsinas! Megvolt hát István-napra a csirke, s annak vére árán bőséggel a hal is. Jó volt, hogy megvolt. Másnap éppen főzni akartuk a halászlét, igen erős bakancs- koppanásokat hallottunk a tornácunkon befele tartani. Öreganyám gyorsan rádobott a tálra egy szalvétát, nehogy a hívatlan meglássa azt a töméntelen sok halat, mert még megirigyli, s mit tehet két árva asszony férfi nélkül, ha ellensége van? Ők rémülten néztek össze, s én riadtan rájuk. Aztán megláttam édesanyám arcát felragyogni, s már abban a pillanatban tudtam, édesapám jött meg. Velünk is maradt azután majdnem kerek esztendeig. Hű, micsoda év volt az! Énnekem maga a paradicsom. Többet tanultam tőle, mint az utolsó két esztendő alatt a Török Dániel tanító úrtól. Sokszor kívántam is, bár lenne ott nálunk, s hallgatná meg egyszer, hogyan kell a se gyerek, se legény fiatalt oktatgatni az életre meg a gazdálkodásra! Édesanyám úgy kivirágzott, mint egy nagylány. Öröm volt a nekipirult arcára szemem fölemelni. Azért is megkönnyült a lelkem, hogy hármunk között jól megfért negyediknek öregszülém is. Akkor, az első közös ebéd alatt, amikor halászlére sült hal meg rántottcsirke következett, ráfeledkeztem édesapámra. Eddig csak azt láttam, nagydarab, fekete ember, az arca meg sárgás. Most vettem észre először, hogy m'lyen formás az arca, milyen jó ránézni. S a válla! Kétszer olyan széles volt, mint az enyém, csupa izom, s a hasán se talált még helyet magának egy réteg háj se. A mai napig örülök, hogy ne<cem már erre is volt szemem! Soha többet olyan fiatalnak nem láttam azután. 100
