Polohn István – Szappanos Ferenc: Vízgazdálkodási társulatok a Dráva völgyében (Pécs, 1974)
I. fejezet. A vízgazdálkodási beavatkozások első emlékei
A török megszállással nem veszélyeztetett országrészeken még e viszontagságos évszázadokban is számos nyomát találhatjuk a különböző jellegű vízimunkálatoknak, vagy legalább az arra irányuló törekvéseknek. Ismét felmerült a Csallóköz árvédelmének az ügye: egy 1569-ben kelt törvény a felsődunai töltések építésével kapcsolatban tartalmaz különböző intézkedéseket. Okiratok szólnak a Mura menti védőgátak fennállásáról is. A Rába szabályozására irányuló műveletek eredménytelenek maradtak, mert a rendezésnek útjában álló vízimalmok tulajdonosai — közszükségletre hivatkozva — elgáncsoltak minden beavatkozási kísérletet. 1596-ban kelt az a törvény, amely a Garamon működő vízimalmok lerombolásáról vagy áthelyezéséről intézkedett. A különböző királyi rendeletek, törvények csak részben, vagy egyáltalán nem kerültek végrehajtásra, de gyakran az elkészült művek hatása is — kellő fenntartás hiányában — rövid időre korlátozódott. A XVII. században találkozunk először a Tisza menti vízimunkálatok nyomaival. Egy 1613-ban hozott törvény a Tisza menti védőtöltések létesítését az érdekelt folyómenti vármegyék feladatává tette. Rendkívül érdekes és figyelemreméltó az a vízimunkálat, amely jóllehet nem le- csapolási szándékból eredt, mégis a Felső-Tisza egyik vizenyős vidékének részbeni lecsapolásához vezetett. Zemplén megyében 1646-ban I. Rákóczi György fejedelem belga és velencei mérnökök tervei alapján Tárkánytól Tokajig a Karcsa-ér medrének felhasználásával hajózható csatornát ásatott a máramarosi só nyugatra való szállításának megkönnyítésére. E csatorna a fennmaradt feljegyzések szerint nagykiterjedésű tiszai árteret is művelhetővé tett, azonban később gondozás hiányában feliszapolódott. A csatorna pusztulásával ismét megindult az elmocsarasodás folyamata, és megszűnt a mezőgazdaság virágzása is. Az ország közepén terpeszkedő mocsárvilág egyre nagyobb kiterjedésű lett. A természetes lefolyási akadályok mellett — főként a szűkebb mellékvölgyekben — mesterséges elzárások, a százával épült malomgátak, a halászok vízfogói, a katonai szempontból épített mederelzáró töltések súlyosbították az ország vízügyi helyzetét. A Dunántúlon a Sió-, Kapós- és Sárvízmente ekkor posványosodott el teljesen. A Fekete-vízrendszer jobbára felsőbb szakaszain a legkorábbi emberi beavatkozások közül kiemelkedő jelentősége volt a malomgátak építésének, amelyek következményüket tekintve szinte hírhedtté váltak. A r.agyesésű vízfolyások völgyeiben nem sok bajt okoztak, de annál többet a kis esésű szakaszokon. Itt a duzzasztógátak a völgyeket teljesen elzárták, és ezzel megindították az elmocsarasodási folyamatot olyan vidéken, ahol azelőtt vízkárt sohasem ismertek. A malomgátak gyakran átkelőhelyül is szolgáltak, az ingoványokban rajtuk vezetett az egyetlen járható út. A duzzasztás a víztározást is szolgálta, hogy használói függetlenítsék magukat az időjárás, illetve a vízjárás szeszélyeitől. A lecsapolási munkálatok megindulásakor hamar felismerték, hogy a káros vízimalmokat le kell bontani, és a főmederből kiágaztatok külön malomcsatornára szabad felépíteni azokat. Ez iránt később, Mária Terézia uralkodása alatt kiadott királyi rendelet, az 1751. évi 14. törvénycikk intézkedett, de végrehajtása csak nagyon vontatottan haladt előre. Egy-egy árvíz után az Alföldön, és a Dunántúl széles völgyeinek lefolyástalan tek- nőiben képződött megszámlálhatatlan állóvizű posványt, lápot, nádast ellepte a fertőző betegségek csíráit terjesztő rovarok elképzelhetetlen tömege. A gyorsan bomlásnak induló mocsári növényzet szinte elviselhetetlenné tette a levegőt és ihatatlanná a vizet. Nem is csodálható, hogy a járványok ezrével szedték áldozataikat, és az akkoriban nálunk járt külföldiek feljegyzései lesújtóan nyilatkoznak az itt talált állapotokról. 7
