Polohn István – Szappanos Ferenc: Vízgazdálkodási társulatok a Dráva völgyében (Pécs, 1974)
II. fejezet. A társulatok kialakulása és működése a Dráva mentén
tette a vízrendezési tevékenység folyamatosságának szükségességét. Napjainkig nyomon követhető az a szemlélet-ingadozás, amely a vízrendezési tevékenységgel kapcsolatban fennáll. Csak a legutóbbi időkben vált hangsúlyozottan alapvető termelési tényezővé a talaj vízgazdálkodásának optimalizálása, amelynek megvalósításában a vízrendezésnek jelentős és alapozó jellegű szerepe van. Az ősállapot felszámolását jelentő első nagyszabású vízrendezési beavatkozás kedvező hatását a folyamatos feliszapolódás mérsékelte, sőt helyenként teljesen lerontotta. Grabarits Ernő kormánybiztos, aki azt a feladatot kapta, hogy a társulat újjászervezésével mozdítsa ki a Fekete-víz rendezés holtpontra jutott ügyét, 1875-ben ezt írja: ,,Baranyavármegyének sem jó akaratán, sem áldozat készségén múllott, hogy 25 ezer hold dúzs termékenységií róna térségét a Fekete-víznek romboló árjai alól meg nem mentett. Harmincz éveken át sok úr és polgár igyekezete, sok ezer forint ázott el azért hasztalanul, mert az illetők összevéve sem is helyesen, sem is a törvény értelmében jártak el. Ezen szakadatlan és káros félreértéseknek véget vetni szándékom, résztint mint érdekelt félnek leginkább pedig azért, hogy azon megtisztelő megbízásnak, mely szerint legközelebb kormánybiztosi költséges működés folytán megfeneklett Fekete-víz szabályozási ügyét újból indítsam meg, hívjam össze alakuló gyűlésre az érdekeltséget, mint s akkép hogy czélt érjünk megfeleljek.” A Társulat működése 1877—1896 között Mielőtt foglalkoznánk a Társulat újjáalakulásával, szükségesnek tartjuk röviden áttekinteni a vízgyügyi szervezetnek a társadalmi fejlődés hatására bekövetkező változását, és a törvényhozás rendeletéi által teremtett új körülményeket. Az 1867. évi kiegyezés utáni légkörben a társulati élet is szabadabb fejlődésnek indulhatott. Vízitársulataink visszanyerték rendelkezési jogukat és saját jól felfogott érdekeiknek megfelelően folytathatták működésüket, de ennek ellenőrzésére kormánybiztosság került föléjük. Az államhatalom ellenőrzése, sőt az ügyvitelbe való beleszólása már korábban is helyesnek bizonyult, mert a társulati érdek nem mindig egyezett az ártéri érdekeltekével, amint azt pl. a belvizek ügyének a társulatok által az első időkben történt kezelése is mutatta. A vízitársulatok nagy része, az ármentesítési munkálatok óriási költségeire hivatkozva nem akarta vállalni a belvízrendezés terheit. A vízitársulatok működését és szervezetét átfogóan első ízben az 1871. évi XXXIX. törvénycikk szabályozta. Kimondotta a törvény, hogy az önmagukban zárt árteret képező folyómenti öblözetek és szigetek birtokosai ármentesítő társulatok alakítására jogosultak. Ez azonban nemcsak közakarattal, hanem a területileg kisebbségben levő ellenzők akaratával szemben is kimondható. A társulatoknak önrendelkezési joguk van, de a törvény felügyeleti jogot biztosít annak a törvényhatóságnak, anelynek területén a társulat működik. Előírta a társulatok tisztikarának összetételét és ügyvitelét. A társulati művek megépítését minisztériumi engedélyhez, és ennek megadását szabályszerű engedélyezési eljáráshoz köti, hogy az érdekeltek észrevételeit figyelembe lehessen venni. Az ártéri járulékot a birtokkal járó olyan tehernek nyilvánítja, amely az országos törvényhatósági és községi adóhátralékok kivételével minden más követelést megelőz. A társulati törvényben mutatkozó hiányosságok pótlása céljából hozták meg az 35
